Mint ismeretes, a jóga a tudatos légzésszabályozásra épül. Alaptétele szerint belélegezni az orrunkon át kell. Mi következik ebből? Hogy a folyamatos beszéd és a megfelelő légzés kizárja egymást, hiszen ha valaki csak nyomja a szöveget, nem jut ideje arra, hogy az orrán át vegye a levegőt. Képzeljük csak el, milyen viccesen hatna, ha valaki állandóan abbahagyná beszédét, becsukná a száját és mélyet lélegezne az orrán át. Pedig a politikai jóga, bármennyire furcsa is, épp erre tanít.

Az orron át történő belégzés élettani előnye mellett ugyanis még fontosabb e gyakorlat szellemi hozadéka. A jóga fontos tanulságokkal szolgálhat a politikai viselkedés számára. Két jelentős korlátozás alá veti magát ugyanis az, aki szigorúan betartja az orron át történő belégzés szabályát.

Egy: gondolatait lélegzetéhez szabja. Másként, úgy tagolja mondandóját, hogy beszéde egymástól függetlenül is értelmes egységeket képezzen, s a teljes mondanivalót ilyen egységek szó szerint szellős egymás utáni közlésével fejti ki.

Kettő: időt ad a közölt gondolatok befogadására. Másként, egy-egy gondolati egység, amelynek közlését lélegzetéhez szabja, a közlőtől is szóhoz jut, hiszen míg a beszélő levegőt vesz, a hallgatóság fejében tovább dolgozhat a közölt gondolat, lecsenghet s a hallgató így képessé válik az újabb gondolat, a következő mondat befogadására.


Számolni kell persze a következményekkel, hiszen mindezek hatására egyfajta kínzó lelassulás következik be. Próbálja ki bárki! Meséljen el úgy egy történetet, hogy a fenti módon tagolja azt, mindenkor időt hagyva mondatai lecsengésére azzal, hogy a mondatvégi pontok után az orrán át veszi a levegőt! Hiába, megszoktunk egy tempót, megszoktuk, milyen időközökkel kattog a metronóm, s ha beleavatkozunk, azonnal megérezzük.

Másfelől, a kínzó érzés időleges, hiszen tudjuk, csak a szokással, nem természetünkkel ellenkezik. A gyakorlat tehát idővel kifejti jótékony hatását. Gondoljon mindenki egy veszekedésre: az orron át való belélegzés nemcsak az egyik, de a másik felet is lelassítja. S ez világít rá a jóga valódi politikai jelentőségére.

A légzésszabályozás ugyan egyéni ügy, ám már az eddigiekből is látható, hogy a politikai jóga e keretet kitágítja. A beszéd valakinek szól. E jógában a hallgatói oldalra is felelősség hárul.

Tömeggyűlésen szónokolni, illetve ilyen szónoklatot hallgatni, a politikai jógagyakorlat igazi terepe. Tapasztaltuk elégszer, milyenek is itt a játékszabályok: a szónok mindig időt hagy a tömeg reakciójára. Világos persze, hogy ez nem abból következik, hogy az orrán át veszi a levegőt, de éppenséggel akár ezt is tehetné, hiszen a tömeg menetrendszerűen ordít. A politikai jóga azonban, mint már említettük, nemcsak a politikusoknak, hanem a népnek is ad tanulnivalót. A népnek előírt penzum mintegy komplementere a fenti gyakorlatnak: itt a kilégzésnek kell az orron át történnie s kiabálni is legfeljebb csak ilyen módon lehet.

A következmények, ha lehet, még erőteljesebben jelentkeznek: kínzó szorítás, erős késztetés az üvöltésre. Nehéz ez, de ahol nem ketten és nem is hárman gyűlnek össze, ott már érdemes az orron át való kilégzés módszerét gyakorolni. Ezzel persze óriási felelősség nehezedik minden egyes résztvevő vállára, hiszen a tömeg ily módon nem képes önálló, holisztikus egységéként működni, mivel elemei megőrzik egyéni identitásukat. Az pedig ismeretes, mi minden elkerülhető lett volna a világtörténelemben, ha az összeverődött individuumok nem lényegülnének át kollektívummá, amint arra a politika módot ad.

No és a gondolat? A beszéd tartalma nem számít?

A politikai jóga legerősebb, legnehezebben megemészthető állítása ez: nem, nem számít. Pusztán a légzésszabályozás is elegendő a politikai test, a közösség megfelelő, harmonikus működésének helyreállításához. A politikusok lélegezzenek az orrukon át be, a tömeg pedig az orrán át ki, s közös erőfeszítéssel várják meg, míg e szokatlan tempó kifejti a maga jótékony hatását.

Ne aggódjon senki, a gyakorlat hamar hat, s még egyszer, csak szokásainkkal, így politikai szokásainkkal, de nem természetünkkel ellenkezik. Márpedig, ha egy politikusnak ideje jut végiggondolni szemtől szemben a néma néppel a mondatot, amit következőként mondana, az talán egészen másként fog hangzani, mint eredetileg eltervezte, sőt, talán ki sem mondja. Másfelől, ha az elhangzott mondatokra a nép nem tud egyszerűen zsigerből reagálni, s szépen csendben végiggondolja, mire is üvöltött volna fel hevesen az öklét rázva, rá fog jönni, hogy az a valami tulajdonképpen nem is olyan fontos, sőt, egyáltalán nem fontos, mi több, teljesen lényegtelen.

Gyakoroljátok csak a politikai jógát s a tömeggyűlések el fognak csendesülni, hiszen idő marad arra, hogy a közölt gondolatokat a csendben dolgozó agyak (beleértve a szónokot is) kiőröljék. Ha a gondolatok mondanak valamit, azt mindenki némán megemészti, ha pedig nincs magvuk, a nép mélyeket lélegezve, a szónokkal karöltve, egyszerűen hazamegy.

Emeljük tehát közös erőfeszítéssel tantárggyá a politikai jógát, de nem az iskolákban. Politikai jógából vizsgázzon mindenki (természetesen szóbeli a vizsga), aki embereket üvöltésre késztet s aki másokkal együtt üvölt. Ne feledje senki, minden egyes nap alkalom a bizonyításra, akár beszélünk másoknak, akár másvalakit hallgatunk!

S nem kell mást tenni ehhez, mint megfelelően lélegezni s megfelelően hallgatni, elgondolkodni, s biztos a siker.

Ellenkező esetben pedig a bukás.(Sajnos, egyelőre csak politikai jógából, de az idő is kifejti idővel jótékony hatását s csendben beköszönt majd a földön is a béke és a boldogság.)