Mindenki csak egy lépésre áll az akusztikus szeretők, borok, szivarok és egyéb tudatmódosítók kiegészítő és teljessé tevő értelmi élvezetétől. Igaz, ez épp annyira túl fekszik minden határon, mint Liszt transzcendentális darabjai, vagy mint Isten értelmi szeretetének spinozai kívánalma, de mint ahogy a szeretetet, úgy a zenehallgatást sem elképzelni kell, hanem gyakorolni.

Hogyan is festhet egy hárem őre? Legalább egyszerre két nézőpontból kell látnunk: egyrészt a hárem női belseje felől, másrészt pedig kívülről, a gyönyörök házába belopózni kívánó férfiak pillantása felől. És persze megbízhatóságáról sem feledkezhetünk meg.

A szemünk és a fülünk között anatómiailag néhány centi a távolság, érzéki értelemben a látást és a hallást mégis egy univerzum választja el egymástól. Mivel azonban észlelés és észlelés között is világnyi távolság lehet, ha a megfelelőre hangolódunk, kiderülhet, hogy a látás és a hallás távolsága még félarasznyi sincs. Hangolódjunk hát, hogy lássunk a fülünkkel és halljunk a szemünkkel és felfedezzük a nyomuk veszett mesterek nyomát.

Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról később és jóval gyengébben szól a visszhang. Ám mi a helyzet a hang tisztaságával? Van, aki állítja, a bejárt távolság megtisztítja a hangot. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem megtisztul, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

Először megszólal a „csend, amely a mozgásról álmodik, anélkül, hogy maga megmozdulna”. Félúton abbamaradt elömléshez hasonlatos. Mozog és mégsem mozdul, ahogyan a szélcsendben veszteglő hajós retinájába beleégett hullámzás utóképe sem.

A kísértésnek ellenállni nehéz, sőt, időnként lehetetlen. A kísértés azonban kísértés marad, még ha be is hódolunk neki, hiszen tudjuk, mi is ő, még akkor is, amikor épp engedünk neki. A legcsábítóbb kísértés azonban más. Sohasem szemből támad, így nincs minek ellenállni. Megkerül és a hátunk mögül rendezi a maga kedve szerint a sorsunk már azelőtt, hogy csábításaira egyáltalán felkészülhetnénk.

Az elme állítólag saját magánlakában, a fejünkben lakozik, ez azonban nem igaz. Ha körülnézünk vagy körülfülelünk, máris kint vagyunk a világban, a dolgoknál, a többi embernél: náluk lakunk. Van azonban, amikor kint éppannyira egyedül vagyunk, mintha visszahúzódnánk saját csigamagányunkba. Még jó, hogy van valami erre az esetre is: a zene.

Mint ismeretes, a jóga a tudatos légzésszabályozásra épül. Alaptétele szerint belélegezni az orrunkon át kell. Mi következik ebből? Hogy a folyamatos beszéd és a megfelelő légzés kizárja egymást, hiszen ha valaki csak nyomja a szöveget, nem jut ideje arra, hogy az orrán át vegye a levegőt. Képzeljük csak el, milyen viccesen hatna, ha valaki állandóan abbahagyná beszédét, becsukná a száját és mélyet lélegezne az orrán át. Pedig a politikai jóga, bármennyire furcsa is, épp erre tanít.

Nézd meg másodszor is az illetőt, ajánlják a bölcsek, ha már első pillantásra azt érzed, huhú, és nem jutsz szóhoz. Második pillantásra a szívszélhűdés tárgya ugyanis már másmilyennek tűnik, átváltozik, talán egészen más lesz, sőt, az is előfordulhat, hogy ekkor már az égvilágon semmi vonzót nem találsz benne.

Képzeljünk el egy szépségkirálynőt, amint csámpásan előtápászkodik egy autó belsejéből, böfög egyet, izzadságszagot áraszt, a hajában tetvek hancúroznak és olyan hangja mint egy láncfűrésznek. Igaz, hogy a színpadon, jó messze tőlünk, gyönyörű látványt nyújt, de valószínűleg nemigen tudnánk kiiktatni a rész kedvéért az egésztől elszenvedett benyomást.

Ez már nem a látás területe, ezzel túlléptünk a láthatón, túlléptünk a fizikán. A fundamentum összeomlása metafizikai pillanat. Pontosan így érezhette magát Heisenberg is a ködkamrában: olyan mélyen vagyunk a mikrovilágban, hogy már nincs mit látni, hiszen annyira megnöveltük a nagyítást, hogy szem elől tévesztettük a létet.

Nem sokkal ezelőtt egy számomra ismeretlen kerületbe kellett mennem valamiért. Ám hiába vittem magammal térképet, a keresett helyet egyszerűen nem találtam meg az utcák szövevényében. Mit tesz ilyenkor az ember? Megkérdez valakit. Épp jött egy szimpatikus, fiatal hölgy. Érdeklődésemre azonban határozott kézmozdulat kíséretében a következőket mondta: „Ném tudom. Ném vagyok magyarul.”