Egy kávéházban találtuk ezeket a régi Budapestet ábrázoló cukros zacskókat, és nagyon megörültünk nekik. Mert nem valamelyik kávés cég promóciója virított rajtuk, még csak nem is az adott kávéház lógója, ami egyébként elegáns gesztus. Nem. Sokkal elegánsabb megoldást választott az üzletvezető.
Budapest nevezetességeit nézegethetjük, miközben kitöltjük gőzölgő kávénkat. A kávézás hagyománya egyébként is köthető a múltszázadelő romantikus kultúrabarát éthoszához… összekapcsolni a párás tekintetű nosztalgiázást a kávéfogyasztás apró örömével.Miért fontos, hogy folyamatosan emlékezzünk arra, hogy Budapest egykoron szellemi erőtér volt? Csak. Budapest olyan földrajzilag, kulturálisan jól beazonosítható, világviszonylatban is figyelemre méltó színhelye volt a szellemnek, amely 1948 után eltűnt a városból. Szándékoltan nem újították fel gyönyörű épületeit, nehogy ráismerjünk arra a polgári tradícióra, melyet olyan elegánsan írt meg Márai, Zsolt Béla, Szomory Dezső vagy éppen Kosztolányi.
Lerombolták szakrális intézményeinek egy részét, megpróbálták kiírtani a városból szellemet. Megszűntették kávéházaikat, megszűntették az úri kaszinókat, feljelentették azokat a gyerekeket, akik iskola előtt a hetes misére mentek.
Hagyták, hogy lerohadjon a város, arra akartak rávenni, hogy felejtsük el, hogy egykoron lehetett itt élni, hogy nyüzsgő élet volt a Király utcai szatócsboltokban, a kávéházakban, a Nagymező utcai mulatókban, vagy a plébániák hittantermeiben.
Így aztán minden olyan effektért - legyen az Budapest Anno-tipusú könyv, régi képeslapok reprint kiadása - hálásak lehetünk, hogy az emlékezetünkbe vési: ez a város nem mindig volt proletár metropolisz, volt idő, amikor a nagybetűs élet járta át, volt nagyszabású építészete, egyszóval: volt atmoszférája.
Épp ezért lehetünk örülhetünk ennek a cukros Budapestnek is, hisz felmutatja: Budapesten élni is lehetett, és ami a legfontosabb: várost a magunkénak érezhetjük, hisz Budapest nem lakóhely, hanem közösségi tér.