Mit tudtam előre Gorkij drámáinak színpadi életéről? Azt, hogy pont olyanok lesznek, mint Csehovéi, csak nem annyira. És így is néztem az előadást. Ugyanaz a háttér: a semmi közepén nem történik semmi. Meleg van. Vagy hideg, a lényeg az unalom.

Ugyanazok a szereplők: a szeretetlen, nagyonszerelmes nő, a tiltott nőbe beleszerető tragikus, de nem hősies hős, a sokat tudó és keveset tevő öregasszony. Az orvos. 

És mégsem ugyanaz, ha csehovi elvárásokkal nézzük az előadást, ha a csehovi áramvonalas letisztultsághoz hasonlítjuk, mert akkor mindenből túl sok van. Nem elég hogy meleg van, Aschernál ezt minden lehetséges alkalommal ki is kell mondani. A legyek zümmögnek, a tücskök ciripelnek. S az a többszáz élő tücsök, ami Sztanyiszlavszkijnál még atmoszférát teremtett és valóságérzetet keltett, ma gombnyomásra működik, s a túlzás iróniáját indítja be. 

A csehovos közhelyeffektek mellett a mondatok is záporozó gyakorisággal fordulnak elő. Például azt, hogy ,,Nem szeretem.” – mondja Cserkun Annának, Cserkun Nagyezsdának, Nagyezsda Ciganovnak, Ligyija Cserkunról Annának… Így ez a beismerés végül elveszti Csehovnál tapasztalt brutális erejét.
A legismertebb Csehovtól öröklött közhely a pisztoly, aminek el kell sülnie, ha egyszer behozták: Gorkijnál csak a harmadik felvonás közepén kerül be a színre, s hiába tudjuk, mi fog történni, azt nem tudjuk, kivel. A színen levők mindegyikének oka van magát vagy valaki mást megölni, mert ugyanabba a szerelmi labirintusba vannak bezárva. 

Itt még az emberekből is túl sok van. Monahovára három epekedő férfi jut, Cserkunra három nő vágyódik és még Pritikinre is kettő. A szeretett-nem szeretett, törvényes-törvénytelen közti ellentét így nyolcszor jelenik meg. Ez a sokszorozásos túlzás sarkalatos színpadi helyzeteket sokasít: a polgármester kettő gyermeke fölött zsarnokoskodik, és mindkettőt másképp veszik el tőle. A falunak nem elég egy jellegzetes lezüllött alak, van külön koldus, van besúgó és van korrupt hivatalnok. 

A legelső jelenettől furcsa térbeli zsúfoltság mutatkozik: míg szellősen geometrikus vonalak rendezik Khell Zsolt színpadát, a tér mégis teljes egészében ki van használva, egész egyszerűen tele van. Ez persze szánkba rágja azt, hogy betolakodóknak, most például a mérnököknek, itt nincs hely, mert nincs egy pont a színpadon, ahol ne állna már valaki. S ez leginkább ironikusan és cinikusan és megértően nevetésre ingerel. 

A szerepek mindenesetre nevetségesek lehetnek. Pritikin (Takátsy Péter) nevetséges, mert megalázkodik. Pritikina ( Pelsőczy Réka) ostoba és provinciális. A polgármester (Ujlaki Dénes) nevetséges, mert kövér, bajszos, vörös és szemüveges feje van, és mert nem érti, mi zajlik körülötte. Gyerekei is nevetségesek. Grisa (Elek Ferenc) kövér, alkoholista tanonc, Kátya (Tar Renáta) a hirtelenharagú rajongó kislány. Ciganov (Máté Gábor) iszik és cinikus. Monahova (Ónodi Eszter) pedig romantikus regényekben él, szerelemről álmodozik, felfésüli a haját, retikült hord, de ő is reménytelenül vidéki – jelmezének része a ruhájából kilógó hónaljszőr. 

Mik ezek, ha nem karikatúrák? Csakhogy Cserkun (Nagy Ervin), Anna (Tenki Réka) és Ligyija (Jordán Adél) egyáltalán nem nevetségesek. Valóban, komolyan szeretnek vagy nem szeretnek, és igazából sírnak és szenvednek. Pedig az ő szerepük sem magasztosabb az összes többinél, azaz lehetséges lenne egy olyan rendezés és szereposztás, melyben akár ők is nevetségessé válhatnának, és ezzel átbillenne az egész előadás a paródiába. Ascher nem így döntött, a darab marad a pengeélen.