Akár egy vers. Tömör, velős, minden felesleges maszlagot nélkülöz. Csak fény és árnyék. De nemcsak fény és árnyék, hanem fotó. És tánc.
Kenyeres Csilla fényképésztanuló készítette 2004-ben, egy táncelőadáson. Hogy melyiken, ne firtassuk, lévén, ama „tizenkettő egy tucat” egyikéről lehet szó, ami – ötlet, dramaturgia és koreográfia hiányában – már megszületése pillanatában eltűnt a süllyesztőben.A minimál-felvételen, mely akár műteremben is készülhetett volna, a tánc apró mozzanatát láthatjuk: a lebbenő szoknya alját, az éppen csusszanó lábat, s a fizikai test mellett megjelenő virtuális létet – a kéz mozdulatának árnyékát. A korábbi történést nem ismerjük meg, azt azonban könnyedén kiszámíthatjuk, hogy a következő másodpercben merre mozdul a láb, miként nyitnak a karok.
A színpadi fotografálás legfontosabb feladata, hogy minél többet mutasson meg az előadásból, az azt létrehozó alkotói szándékból, a szereplők, közreműködők munkájából.
Hát… Ezen fotó alapján semmit sem tudunk meg az adott darabról, táncosokról. A szerző olyan részletet, és expozíciós pillanatot választ, mely kiszakítja a képet az előadás által kínált keretből, ezáltal önálló, a színpadi történéstől független műalkotást hoz létre. Nem dokumentál, sokkal többet tesz: egyetlen képbe sűríti mindazt, amit a táncról gondol.
Csilla életében határkő ez a felvétel. Azt jelzi, mikor vált tudatos, gondolkodó fotográfussá.
Két évvel később a pimasznak tűnő „Nekem táncolták” címet adta kiállításának. Szerénytelenség? Nem hiszem. Akadnak olyan kitüntetett színpadi pillanatok, melyek csak neki szólnak.