Budapesti tavasz, hosszú forró nyár, zsongó őszi húr, és a téli berek egy helyre indulnak a Budai Várba. MP3 –as lejátszójukon Vivaldi Négy évszaka szól.  Topolánszky Tamás koreográfiája mozdulatokkal tölti meg a nagy mester hangjegyeit. 

Négy férfi, négy gondolatának négy évszaka most a Nemzeti Táncszínházban.
Kétségtelenül az a koreográfus, aki Vivaldi e mesterművéhez nyúl, fel kell kötni azt a bizonyost. Egy önmagában is Élő zene, minden impressziójával, képzeteivel és hangulataival az ember minden részét áthatja. De mégsem mondható el, hogy kész muzsika. Vivaldi nem annak szánta. Impressziót említettem, mert ő valóban a 230 évvel későbbi stílus előfutára. Kevesen tudják talán, hogy maga a zeneszerző is szonetteket írt a tételeihez. 

Igen, ízig-vérig benne van minden, s Topolánszky Tamás saját szavaival bizonyít: „Antonio Vivaldi Négy évszak című remekműve kiált a táncért. Gyermekkorom óta mozdulatokra, hangulatokra asszociáltam, akárhányszor csak meghallgattam. Észrevehetően „szakemberként” nyúlt hozzá. Ismeri a zenét, s ő maga is táncolta 18 évesen a Szegedi Balett előadásában Imre Zoltán koreográfiájában 1991-ben. 

Felületeket megközelíteni különféle úton lehet. Bele lehet vésni valamit, rá lehet kenni, rajzolni, lecsiszolni, kimetszeni, festéket teríteni rá, építeni. A Refektórium kis tere most olyan, mint egy nagy illúzió, hegyes völgyes táj, a háttér fal ívesen zuhan a nézőtérig. Mint egy gördeszka pálya. A rávetített filmrészletek (Juhos István Putto filmbejátszásai) felületekké válnak, segítik a képzelőerőt. Van itt az évszakoknak „sztereotíp” megközelítése és költészete egyaránt. 

Törött napszemüveg, téli hegyoldal, tengervíz, amire rá lehet feküdni, falevél, egy kiskocsma belseje, de egy sima arcbőr premier plánja is a rajta rohangászó borotvával. Négy férfi színes ruhákban, citromsárga-tavasz– Topolánszky Tamás, narancssárga–nyár - Boda János, barna-ősz – Katona Gábor, fehér-tél – Kalmár Attila, most ecsetként töltik meg a színpad vásznát. Egy pillanatra sem pihennek, a térben maradnak és szólókkal tördelik meg az együtt „mesélést”. Fokozatosan építi fel azt az Egy képet. 

Topolánszky finoman közvetít, az évszakok számára valamiféle emberi szemüvegen át nézhetőek most, nála nem a „külső” tájak insprirálnak, hanem a belső struktúrák tájképei vetülnek a természetre és most rám is. A négy évszak, mint egy rövid emberöltő filmje pereg előttem. Négy témája is inkább poétikusan van jelen, az emberi együttélés (különösképpen a művészet területén) gyakran felszínre törő, nem mindig súrlódásmentes gejzír - kapcsolataiban. A tavasz nárcisztikuma, a nyár, mint a megfagyott szellemi tompaság, a megrekedés fülledt izzadsága, az ősz bódító alkohol mámora, a tél, mint az egyneműek szerelme. 

Ez valóban nem önvallomás, inkább egy tükör, ahol most mi vagyunk a sík felület, közel kell mennünk a színpadhoz, a színház metamorfózisába, hogy a kitüremkedéseinket megláthassuk. Az is biztos, hogy finom humorral kezelt iróniája a zenét sem kíméli. A tremolókat leképző ujj-játékok egy-egy fejbiccentés egyszerűsége, kar s láb mozdulatai, ami kiléptet a megszokottból mosolyra fakaszt. Persze ez nem új, Vivaldi zenéje tele van helyenként nevetéssel és kirobbanó életörömmel. 

Egy hintázó kisfiúk vezeti fel a filmrészletben a tételeket, mint egy gyermeki táj gondolat-évszakait kontrasztba állítva a felnőttségben oly gyakran elvesztett homo-ludens-ségével.
A néptánctól induló és kortárs vizekre evező táncosok egy „akol”-ból valók s egyidősek. Az évek itthoni és külföldi tájainak bebarangolása a feltöltődés lehetőségét kínálta Topolánszky Tamásnak, hogy megfújva a kürtöt, egybehívja társait egy közös mondatra. Maga a koreográfia struktúrája is több felületű. 

A népi hagyomány apró részletei ugyanúgy benne vannak, mint a kortárs technikák. Finom szövésű vászongombként illeszkedik erre a ruhára – nagy örömömre - a hétköznapi gesztusok világa s a fent említett humor könnyedségével. Lefelé blattyogok a várból, Vivaldi zenéjét fütyörészem, s képek lebegnek a darabból előttem. Topolánszky valóban felvezetett az útra, rendezett mozdulataival integetett s érzem én is vihettem a saját színeimet, és persze most teljesen mindegy milyen jelmez volt s van rajtam. Azok gyakran úgyis csak álcák. A belsőm számít, az elrejtett lélek mezítelensége, s a gyermeki lélek-hangom, akik most útitársaim hazafelé.