Vidám könyvet olvastam. A halálról szólt. Vagyis az életről. De hát az életnek része a halál, csak nem szeretünk beszélni róla. De Polcz Alaine beszélt róla, egész életében a halállal foglalkozott, közelében élt és dolgozott. Singer Magdolna Partitúra című könyvében utoljára „szólal meg” az egy éve elhunyt Polcz Alaine. A tőle megszokott egyszerű, derűs stílusban beszél az életéről, haláláról és a halálra való felkészülés ijesztő, szomorú és humoros oldaláról. Mert szerinte a halálnak még humoros, és jó oldala is van.

Különös érzés egy halálról szóló könyvvel kapcsolatban azt érezni, hogy nem felzaklat, hanem megnyugtat, sőt szórakoztat, sugárzik belőle a játékosság és a derű. Zavarba ejtő, már a címben sejtett nyelvi poén is. A Partitúra szó Polcz Alaine világlátásra utal, mely szerint mindenkinek meg van írva élete partitúrája, és az embernek meg kell találnia saját hangjegyeit. Ha hamis hangot üt le, rossz úton jár, az élet addig pofozza, míg meg nem találja a saját útját, saját hangjegyeit – ez a partitúra. Ám talán ott bujkál a szóban egy másik értelem is? Mert ez a könyv nemcsak a partitúráról szól, de a parti túráról is. A túlpartra, az élettel szemközti partra, a halál partjára vezető túráról? De vajon ildomos-e tréfát űzni egy ilyen komoly, halálról szóló írás címéből?

A halál témájára még ma is sokan a zavart szemlesütéssel reagálunk, képtelenek vagyunk kommunikálni róla, mert félünk, hogy valami rosszat mondunk, nem úgy viselkedünk, ahogy illik, esetleg kínos helyzetbe keveredünk. Az, hogy Magyarországon a halált övező tabu enyhülni látszik nagyban köszönhető Polcz Alainnek, aki rengeteg időt töltött haldokló gyerekek és felnőttek között, aki felismerte, hogy a gyerekeknek szörnyű úgy haldokolni, hogy csak ritkán látogathatja őket a kórházban, és pláne úgy, hogy nem mondanak nekik semmit a betegségükről és a halálról sem. Nem nyugodott bele, hogy a legtöbben elhagyatva, steril kórházi körülmények között, magányosan halnak meg, holott, ha otthon, családi közegben vehetnének búcsút az élettől, az nemcsak a betegnek, de a hátra maradtaknak, a családnak is sokat segítene.

Polcz Alaine nem hagyta annyiban beszélt ezekről a kínos, sokáig szőnyeg alá söpört kérdésekről, ezt teszi a Partitúrában is. Csakhogy ezúttal nem mások halálra való felkészülése a tét, hanem saját viszonya a saját halálához. A Partitúra mégsem fakaszt könnyeket, mindenféle póz, patetizmus nélkül beszél az elmúlásról. A halálról szól, de a könyvből árad az élet szeretete, és minduntalan mosolyt csal az olvasó arcára. Amikor például magunk előtt látjuk, amint Polcz Alaine halálosnak titulált betegségéből még fel sem épülve nekiáll nagytakarítani, mert képtelen elfogadni, hogy ő neki megmondják, mit ne csináljon. Vagy amikor elképzeljük a játékdiagnosztikát még hírből sem ismerő felügyelő arcát, amikor meglátta Alaine-t és a kollégáját amint egy gyerekkel közösen terápia címén hason kúszva játszanak.


A könyv első felében a szerző, az interjúk készítője, Singer Magdolna teljesen háttérben marad, csak Polcz Alaine monológjait halljuk. Aztán, ahogy időben egyre közeledünk a jelenhez, Polcz Alaine pedig a halálához, úgy válnak a beszélgetések egyre töredékesebbé, akadozóbbá. Már kérdezni kell, ahhoz, hogy válaszok szülessenek, nem jönnek maguktól a szavak. De ezzel párhuzamosan egyre többször bukkan fel a magánéleti szál. A szakmai életút mellett kibontakozik Polcz Alaine alakja, mint szerelmes nő, mint megcsalt feleség, mint barát.

A múlt felidézését és a jövőbeni munkák tervezését – mert az utolsó pillanatig tele volt tervekkel – végül felváltja a jelenre való koncentrálás. Muszáj, mert jön a memóriazavar, a képzelgések, a bepisilés, a test leépülése. De még ezeknél a részeknél sem válik tragikussá a hangnem. Még, amikor a szerző és Polcz Alaine a halál elfogadásáért könyörgve énekel Istennek, az is közös kuncogásba torkollik, mert Polcz Alaine szerint, ha ő énekel, az már felér egy bohózattal, annyira rossz a hangja. Ők kuncognak, az olvasó is mosolyog, és arra gondol, hogy a Partitúra című könyvben megvalósul az, amit Polcz Alaine szeretett volna: „Szeretném nagyon őszintén megírni, hogy milyen készülődni a halára.(…) Hogy igazából mi zajlik bennem, a jót, a rosszat, az ambivalens érzéseket, mindent. (…)Ebben még humor is van, mélység is van. Rálátást ad, hogy így is lehet élni”.