Eléna Kapitonova és Iván Kapitonov közös kiállítása nyílt meg december 13-án, szombaton a Rákoshegyi Közösségi Házban. A tatár testvérpár képei ezen kívül december 23-ig megtekinthetők a Közlekedéstudományi Intézet épületében is. A kiállításhoz kapcsolódva beszélgettünk Eléna Kapitonovával festészetről, szeretetről, tatárokról, magyarokról, színekről és lovakról.

Hogyan indult pályafutásod, és miképpen kötöttél ki éppen Magyarországon?
- Egy kis tatár faluban születtem, Tatárföldön, Oroszországban (a Volgavidéken). Nem voltunk tipikus „művészcsalád“, ami érthető: édesapám gépészmérnök volt, édesanyám pedig óvodai szakács. Ugyanakkor nagyapánk gyönyörűen faragott fát (sajnos, csak megmaradt famunkái emlékeztetnek rá), a testvére pedig festegetett, akárcsak a bátyám, Iván. Én alighanem az ő hatására fogtam a kezembe először ecsetet, és ugyancsak ő készített fel később az egyetemre is. 1990-ben Szentpétervárra hozzákerültem, ahol az egyetemre felkészülés céljából két különböző művészeti iskolában rajzot és festészetet tanultam, majd egy évvel később felvételt nyertem a szentpétervári Orosz Állami Pedagógiai Hertzen Egyetem képzőművészeti karára. Itt diplomáztam 1996-ban. Egyetemista koromban jártam először Magyarországon....
Ezek szerint ugyancsak festőművész bátyád nagy hatással volt rád, nyilván nem véletlen, hogy annyi közös kiállításotok van. Kiket tisztelsz, kedvelsz, szeretsz még a festészet világából?
- Hát igen, a bátyám sokáig befolyással volt rám, főleg az elején. Az idők során azonban természetesen kialakult a saját világunk, ma már más utakon járunk. Ő inkább egyfajta klasszikus stílust követ, én elsősorban érzelemből festek. Nálam hangsúlyosabb talán a belső öntörvényűség, amely elsősorban az átélt dolgokból adódik. A szülői háttér, apám és anyám világa, a szülőföld és annak kultúrája, mindaz, amit magammal hoztam és amit én hozzátettem mindehhez. Kevésbé tartom fontosnak az arányokat, annál fontosabbak az érzelmek. Az elején, mint alighanem minden művész esetében, az önkeresés volt a jellemző, ekkor elsősorban tájképeket festettem. Ez az egyetemi oktatás hatása volt, ilyenkor még erős a teljesítés- és megfelelés kényszer, kevésbé önmaga az ember. Első korszakomban kevesebb a belső tudatosság, az önazonosság, elsősorban a nekem tetsző tájak, virágok voltak témáim. Alkotásaimat a batikon kívül olaj és akvarell technikával készítettem, és az akvarell műfaja az, ami mindmáig a legközelebb áll hozzám (ezt a technikát a bátyámtól sajátítottam el). A színek közül elsősorban a sárgát kedvelem, ha nem is domináns, de nagyon közel áll hozzám. Szeretem Leonardo da Vinci rajzait, vázlatait, és színvilágban mélyen megérint Rembrandt, az a kontrasztos ragyogás, amely a sötétség ellensúlyozása. Szeretem Csontváry cédrusait, a körülötte táncoló angyalokat, és Chagall archaikus világát. 

Úgy három évvel ezelőtt egy interjúban arról beszéltél, hogy az addigi fő témák (tájképek, női aktok, lovak) után egyfajta „válságban“ vagy, és egyre jobban vonzódsz a valóság és fantázia határán felbukkanó témákhoz, alakokhoz. Még mindig tart ez az átmenet....?
Amióta itt élek, eleinte magyar tájképeket festettem elsősorban, aztán jöttek a női aktok, majd a lovak, utána hosszú szünet, úgy 3-4 évig. Úgy érzem, most ébred bennem az új „valami“... Válságom elsősorban arról szól, hogy egy idő után idegenek lettek a saját képeim, gyakran megriasztottak a bennem levő ösztönök, és még azon is elgondolkoztam, hogy egyáltalán kell-e festenem. Most már szerencsére túl vagyok ezen. Ami a valóság és fantázia határait illeti, mondjuk úgy, hogy a mesevilágot, nos, ez még érlelődik bennem, inkább csak vázlataim vannak. Ezzel kapcsolatban illusztrációban is gondolkozom, de egyelőre csak az akarat szintjén... Még biztosan fejlődnöm kell hozzá. 

Sok festő beszél arról, hogy különböző, jól elhatárolható periódusai vannak festészetüknek. Nálad is így van ez?
- Én azt hiszem, elsősorban inkább a nem is olyan egyszerű életünknek vannak periódusai, fontos szakaszai, amelyek aztán alkotásainkat is befolyásolják, meghatározzák. De a legfontosabbak, az elsők mindig az életünkben, a körülöttünk és mindenek előtt az önmagunkban zajló események, fordulatok számunkra is. Ezeket fejezzük aztán ki műveinkben, legalábbis nálam így van ez. Mindig furcsa volt nekem, amikor valamelyik kiállításon arról faggattak, mit is jelent ez vagy az a képem. Nem értem az ilyen kérdéseket: én a kép által közlöm azt, ami bennem van, és nem hiszem, hogy a képekhez nekem kommentárokat kellene fűznöm. A zenészt a zenéje, az írót a regénye, a festőt a képe jellemzi, és a szemlélőnek innentől már saját magának kell továbbgondolnia, fejtegetnie, mert attól kezdve az már az ő értelmezése. Nálam mostanában afféle spirituális átalakulás zajlik, folyamatosan. Egyfajta „megtérés“, „újraszületés“... És az önmagam és Istennel való viszonyom változásáról szól. Sokáig a családi „örökség“ foglalkoztatott, aztán a bennem lakozó mindenféle világok, a nőiségem, a szexuálítás, mostanában mindenek előtt Isten és ember viszonya. Remélem, ennek a belső átalakulásomnak majd lesznek gyümölcsei... 

Azt tudom rólad, hogy a festészeten kívüli életed elsősorban a szociális érzékenység, a szeretet jegyében telik: a tanítás, a munka és a tanulás szempontjából egyaránt.
- Nem hiszek abban, hogy képes vagyok jobban szeretni, mint bárki más... Éppen azzal küszködöm, hogy nem tudok úgy szeretni, mint Isten. De számomra nagy kegyelem az, hogy sok szeretetet kapok a sérült emberektől. A Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom, amellett XII kerületi Családsegítő és Gyermekjóléti Központ „Félsziget“ Klubházában. Azelőtt értelmi sérült fiataloknak tanítottam terápiás céllal festés-órákat. Hasonló dolgok mindig is foglalkoztattak, és bármikor szívesen veszek részt ilyenekben. De ez már életem egy másik története... 

Fejezzük akkor be valami könnyedebb témával, térjünk vissza a lovakhoz. Tatár és magyar - végül is két lovasnép, ha nincsenek is egymásról a legszebb történelmi emlékeink... Ugyanakkor magyarként azt gondolnám, a tatárok azért többet megőriztek hagyományaikból.
- Elöszőr is, ne menjünk bele a történelembe – sajnos a történelmet mi úgy ismerjük, ahogyan nekünk leírták, ahogyan akkoriban (mint most is) politika diktálta... És hát minden bizonnyal a magyarok sem lovagoltak olyan nagy békességben, akkoriban más volt a „divat“... Egyébként igazad van, a magyarok a tatárokat a lovak nélkül nem is tudják elképzelni... De én lovak nélkül nőttem fel, és kiskoromban kifejezetten féltem a lovaktól. Tatárföldön valóban mindig fontos szerepe volt a lónak, biztosan hosszabb ideig, mint mondjuk Magyarországon, de a kommunizmus évei alatt ez a hagyomány hirtelen derékba tört, derékba törték: akkoriban nem volt szabad lovat tartani, legfeljebb igavonásra – és csak engedéllyel volt szabad bérelni a kolhoztól. Itt Magyarországon egy ideig vidéken éltem, és ekkor közelebb kerültem a lovakhoz, nagyon megszerettem őket és kedvet kaptam a lovagoláshoz:. Először csak rajzolgattam, fotózgattam őket, aztán festeni kezdtem. A lovak gyönyörű állatok, akikben ráadásul egyszerre van meg a vadság, a féktelenség, az érzékenység es az engedelmesség... Mindmáig szívesen választom témául őket...