Igazi kémfilmbe illő helyzet: az ember békésen ábrándozik a (Feri)hegyoldalban, majd arra lesz figyelmes, hogy egy AN-12-es landol a közvetlen közelében, amit szigorú koreográfia szerint szállnak meg az ejtőernyős ügynökök.

A rendező, Vjacseszlav Kotyonocskin váltig állította, hogy csak ’87-ben látta az első Tom & Jerryt, és ezt bátran elhihetjük neki, hiszen azon túl, hogy két agresszív állat üldözi egymást, sok közös nincs a szuperhatalmak rajzfilmhőseiben. Azonban gyanítható, hogy Kotyonocskin elvtárs éjszakánként James Bondot nézett a paplan alatt, holott ez azidőtájt ez éppúgy betiltott, erkölcszüllesztő és rendszerbomlasztó műnek számított, mint a Raszputyin. Volk és Zajec kalandjaiban ugyanis időről időre felbukkannak a régi nagy Bond filmek, a Goldfinger, a Moonraker, és persze a From Russia with love elemei, sőt, ha jobban megnézzük a filmek felépítése is a 007-est idézi, a főcím előtt mindig megtekinthetünk egy az epizódhoz nem szervesen kötődő, de rendkívül akciódús kalandot.

Sőt, legyünk őszinték: annál hogy my name is Bond, vagy hogy hasta la vista baby, mennyivel hatásosabb az, ha acélkék szemünkkel a lassan közelítő kamerába nézünk, kicsit lehorgasztott fejjel, szemöldökünket ráncolva, és összehasonlíthatatlan orgánumunk hatásának ismeretében teleszívjuk tüdőnket, hogy csak úgy feszülnek mellizmaink, érezve, ahogy bivalytestünk rezonanciakamráit átjárja az erő, és tekintetünk kereszttüzében lapuló áldozatunkra olvassuk az orosz filmtörténet legmeghatározóbb mondatát:

- Ну, Заяц! Ну погоди!