Az ember leginkább önmagát tudja megérteni, leginkább magamagával képes együttérezni, már-már könnyekrefakadásig. Bár sokszor még ez is macerás, gondoljunk csak Dr. Jekyll és Mr. Hyde tipikus esetére. Ez persze eléggé skizoid állapot, de hát tudjuk, hogy minden gondolkodó emberben van egy nem annyira, vagy legalábbis nem pont úgy gondolkodó lény is.
“Ha egy embert megértenek, akkor az az ember tartozik valahova.”Rogers
Valaki, aki szívesen pihenne, amikor mi lótunk s futunk, vagy örömmel garázdálkodna, amikor mi éppen elpihennénk. Így hát a skizoidság valójában velünk született tulajdonságnak is nevezhető, és ez a tény máris gondokat okoz. Ez a probléma lehetne az empátia első lépcsőfoka. Nevezzük Egopátiának. Ő a harmadik nővér, Szim Pátia és Em Pátia mellett. Ha ez megvan, máris itt a következő kérdés: vajon ez a bizonyos megértés működik-e olyankor is, amikor egy valóban másik emberről van szó. S hogy ne merüljünk feleslegesnek ítélhető filozofálgatásba (bár egyik énem kedves időtöltése ez), lássunk rögvest példákat.
Itt van például az egyszerű halandó esete a vak emberrel. Ha erőnek erejével átkíséri azon a bizonyos úttesten, amelyen szegénynek esze ágában sem volt átkelni, akkor empátiáról szó sincs. Esetleg a vak részéről, ha már. Amennyiben egy szót sem szól szerencsétlen, sőt a végén még meg is köszöni, aztán várhatja a következő egyszerű halandót, aki visszakíséri oda, ahonnan el akart indulni, csak éppen másfelé. A vak ember ugyanis jó esetben empatikus módon feltételezi, hogy segíteni akartunk, és hát a segíteni-akarás az szép dolog, amely jó esetben örömet okoz, és az ember jól teszi, ha megpróbál osztozni a másik örömében. Az átkísérő részéről azonban az egész nem más, mint félreértelmezett segítő-szándék. Mindegy, mikor s merre, csak vigyük. Mert rászorul. Világtalan vezet vakot. Remek vicctéma, semmi több.
Aztán van olyan is, hogy az embernek botot adnak a kezébe, kötést a szemére, és fél órára vak lesz. Hogy átérezze a dolgokat. Csak hát ez sem az igazi. Amolyan luxus-szolidaritás csupán, időre-félórára. Nem mondom, hogy hiábavaló, elvégre tanítani akarja az empátiát. Ami nagyon nehéz feladat, mert ha önmagunkkal szemben nincs meg, akkor mások iránt sem könnyű kifejleszteni.
És olyan is van, hogy az embernek elszorul a szíve, amikor meglát egy vakot az őszi erdő mellett bandukolva. Hogy ő nem láthatja ezeket a színeket. Ez meg a szánalom (amiben azért mindig van egy adag ‚bezzegén‘ dejónekemség is, akárhogyan tagadjuk is). Meg persze akad, aki egy jót röhög, amikor a vak nekimegy egy kukának. Ez pedig a primitív szemétség. De ilyen is van és lesz is mindig, ezzel meg kell tanulni együtt élni, mint ahogyan az ilyen embernek saját magával. Mindenkinek a maga keresztje. És létezik olyan is, hogy mindenünket elajándékozzuk vagy megosztjuk a másikkal. Ez már nagyon szép dolog: szeretet, részvét, szolidaritás. Legtöbbször csak jó testvéreknél és szenteknél fordul elő. Bár még Szent Márton is csak a kabátja felét adta oda az arra rászorulónak. A másik fele azért még jó lesz valamire, gondolhatta. Persze ki tudja, mit gondolnak a szentek.
Na jó, de akkor mi a fene az az empátia? A lexikon szerint az embernek az a képessége, hogy egy másik ember szempontját felfogni és megérteni képes. Beleérző-képesség és igyekezet a megosztozásra, egynek lenni örömben és bánatban. Együtt sírni a síróval akkor is, ha boldogok vagyunk, együtt éhezni az éhezővel jóllakottan is, együtt kacagni szívből az örvendezőkkel akkor is, ha minket szomorúság fojtogat belülről. Nem elosztás, hanem megosztozás. Elég bibliaian hangzik, de hát ez van. Elvégre a Bibliában előfordul egy-két empátiával rendelkező fő- és mellékszereplő, ez ténykérdés. Nagyobb arányban, mint a modern irodalomban. Talán nem véletlenül.
Na és akkor mondjuk a zöld fiatalok egy csoportja, amely néha együtt éjszakázik a hajléktalanokkal, empátiából teszi ezt? Vagy „csak“ szolidaritásból? Nehéz kérdés. Az empátia ugyanis nem azt jelenti, hogy más sorsát vállaljuk, akár hosszabb időre is, mert ez csak ritkán lehet megoldás és életfeladat. Mindenkinek saját sorsa van. Hanemhogy osztozunk benne. Nem kívül, hanem belül. A lényeg talán abban van, hogy az empátia annak felismerése, hogy mindannyian egyek (is) vagyunk, közös a bánat, az öröm, a fájdalom, és az egyéni mellett van közös sors is. Csak éppen a látszat megzavar minket. Az empátia az első lépés ahhoz, hogy ne éljünk hazugságban, ön- és közszemfényvesztésben. Hogy ne legyen hazug a szánalom, a szolidaritás, vagy akár a jószándékkal elkövetett, de a másik számára éppen fölösleges segítség-adás. Az empatikus ember képes csak arra, hogy a maga számára helyet keressen és a többiek számára helyet mutasson a világban. Mert csak ő képes felismerni azt, hogy vannak helyzetek, amikor a szolidaritás kifejezése is bántó, hogy néha előfordulhat, hogy a segítség is megalázó, sőt az sem kizárt, hogy a szánalom vagy az együttérzés haragot, indulatot szül a szenvedőben.
Az empátia-érzés megnyilvánulása például, ha valaki egy másik bánatát hallgatva, az adott helyzetet elképzelve azt szinte saját élményként éli meg: azonosan érez vagy gondolkodik, osztozik benne, és nem változtatni kíván, nem azonnal saját receptjeit írja fel, hanem megérteni próbál. Más nyomorát, bánatát vagy akár örömét felismerni aránylag könnyű, megérteni és azonosulni vele azonban nehéz dolog. Ám ha minderre képesek vagyunk, akkor már csak egy lépés, hogy azt is érezzük, tudjuk: valójában a mi nyomorunkról, bánatunkról, örömünkről is szó van. Hát, talán ennyi az empátia titka. Így Advent idején talán érdemes elgondolkozni ilyen dolgokon is.
