A kérdés csak az Harold Pinter darabjában, hogy hova. A Hazatérés „hazája” ugyanis egy kevéssé otthonos otthon a város szélén, egy apával, aki mellett kizárható, hogy normális gyerekek nőjenek fel – főleg anya nélkül. Ennek fényében kérdéses, hogy a hazatérő „tékozló” bölcsészdoktor fiú felesége hogyan alkalmazkodik majd a körülményekhez.

Pinter 1965-ben írott darabja aktuálisabb, mint valaha, hisz csak találgathatunk, hány „család” ad „meleg otthont” a családon belüli fizikai és pszichikai erőszaknak. A darab formailag is kihívást jelent a mai napig, hiszen abszurd módon, éles vágásokkal váltogatja a párbeszédek tartalmát, amely „tükrös”-trükköket Csiszár Imre rendezése is ügyesen visz színre: Max, az apa frissen hazatért fia feleségét öt percig „büdös kurváz”-za, mielőtt még bemutatták volna neki, és ugyanennyit ugyanilyen intenzitással „angyalkám”-ozza, miközben az épp két fiával felváltva hempereg a nappali kanapéján. 

Az előadás mégis kevés a fogódzót kínál a darab egészét tekintve: állóképeket kapunk egy csonka, mentálisan beteg családról, ahol az idős apa két fiával és testvérével él együtt, és ahová a harmadik, a sikeresen kitört, hat éve megnősült filozófus visszatér, hogy bemutassa nejét, illetőleg távoli, rendezett életét. A látogatás igazolja a férfi kezdeti izgatottságát: Kerekes József hihetően alakítja a valószínűsíthetően mindenféle freudiánus komplexussal küzdő nagy Gyereket, akinek csak arra marad ereje, hogy némán tiltakozzon felesége prostituált karrierje ellen, és nélküle hagyja el a fetrengő, őrjöngő, „üzleti” terveket szövő férfiak városszéli tanyáját. 

A néző akár nevetve ütközhet meg a Varga Zoltán alakította, a filozófiai kérdéseket autista kíméletenséggel feszegető, kényszerképzetes Lenny agresszív férfiálmoknak beillő történetein, vagy a sarokban onanizáló komplexusos testvére, a Dolmány Attila által testtartásában is jól eltalált bokszóló Joey faragatlan ösztönösségén, összerezzenhet Tordy Géza hihetetlen hangerejű, botját folyton rázó, kivörösödő fejű apafiguráján, de ez vajmi kevéssé feledteti azt a tényt, hogy az állóképeket nem fűzi semmi családi albummá, történetté. 

Az aberrációk, az elfojtások előtörténetére nem derül fény, a karakterek a reális játékmód miatt képtelenek elmozdulni valamiféle irányba, amelyet feszültségnek, ívnek nevezünk. Ezen még Nagy Enikő a morális gátak felszakadására egyformán higgadt, ex-aktmodellesen elhúzott, lebegtetett válaszai, a romlás végtelenjébe egyaránt királynőin meredő tekintete, vagy Újréti László pozitív, igazából Max ellentettjét képviselő „anyai” apafigurájának mosogatókesztyűs lágysága, a magában tartott múltbeli titok felfedése, és az ennek következtében bekövetkező szívinfarktus sem tud változtatni. 

Mintha mindegyik színész kissé eszköztelenül, elveszetten ácsorogna a megjeleníteni kívánt fertőben: Hamvai fordítását alvajáróként iránytalanul botorkálva engedik el egymás füle mellett Szakács Györgyi kopott polgári díszletében, mindenféle dramaturgiai váltás nélkül – holott a klasszikus séma –vendég érkezik a házhoz – adna erre alkalmat. 

Az általános kopást, a mélyben megbúvó morális repedéseket kárpittal és fénylő tükörrel eltakaró felszín tovább erősíti az egész koncepció hely- és tétnélküliségét: a vastag, illatos szivarok és a Westend, az „amerikai”, nyers főalak, Max nagyon is európai nyugdíjasként morgolódik, nagyon is kelet-európais görbe bottal a kezében – így nem igazán tudni hol vagyunk és miért éppen ott.
A Hazatérés ajánlója szerint a legnagyobb kérdés, hogy „ki nyeri ezt a kegyetlen játszmát?”. 

A kérdésfeltevést kiegészíteném a látottak alapján azzal, hogy lehet-e itt egyáltalán nyertes? Beleértve az olykor sikamlós részekre, eltalált gesztusokra amúgy jól reagáló közönséget is…