A színen: Crni Józsi vízmérő, Bildi Margaréta alias Józsiné, Pax doktor speditőr és felesége, Ella, Zetor Traktor a tántoríthatatlan, Vadnay Desider úri szabó, Frőbel Károly veterán, Glória valamikori Csárdáskirálynő, Horgosi Hilton Emil kövületvadász, Lilike aki nem érti, Félszemű a százlábú, aki fél, és Bobby az aranyhal, aki nem.

 Mert jön a víz. Jelzik ezt a bugyborékoló hangok a háttérben és a Paxék udvarán elszaporodó hangyák. A kis közösségben a megérkező két fiatallal, a lila harisnyás, búvárszemüveges Lilikével és a lócitromokat gyűjtő Emillel együtt éppen elegen vannak ahhoz a színen, hogy minden lehetséges legyen Tolnai Ottó három művéből Gyarmati Kata dramaturg hozzáértő kezével összegyúrt Stúdió K-abszurdban.
 

Nemcsak az alakok nevei, foglalkozása, de öltözékük, rögeszméik is igazi specialitásai a mai Kelet-Európának, és a „már-már” komédia elemeiként jól sikerült, magyar közönségfilmeket hívnak elő a nézőben olyan alakokkal, mint az Indul a bakterház, A tanú, vagy akár az Üvegtigris kedvelt antihősei. A szereplők mellett a láthatóan gondosan összeválogatott és egymás után előkerülő tárgyak, a sparherdtől kezdve a bádoglavórban tárolt hurkatöltőig, hazánkba vagy közvetlen szomszédságába illesztik a darab helyét és idejét. 

Ehhez a szeretetteljesen és gonddal megrajzolt, kissé karikírozott vidéki miliőhöz ironikus kontrasztot adnak a szünetben felhangzó Kitkat és McDonalds reklámbejátszások – miközben utalnak arra a tényre is, hogy a tévé a falusi életnek is nélkülözhetetlen kelléke, aláfestő „zaja” lett. 


A másfél óra címadója és főszereplője ugyan szegény Józsi, de ő az egyetlen, aki szótlanul ténykedve van jelen a színen, szakszerűen becsavart drótspirálal a fején, a sparherd csőrendszerét szép lassan az égig „építve”. A többi szereplőnek be nem áll a szája: szinte mindvégig az udvaron, vagy annak hátsó részén tartózkodnak, és hol a „szegény Józsi” „meghibbanásán” tanakodnak, hol a közeledő árral foglalkoznak. Mindeközben a néző számára kiderül: nemcsak Józsi tekinthető csodabogárnak. 

Rögeszméje, saját mítosza, állandó jelzője mindenkinek van itt. Ezeket ismerjük meg egymás után szép sorjában, mint egy bővülő bűvös tablót, egyre jobban eltávolodva a közelítő veszély tényétől, amiben az elejétől fogva van okunk kételkedni. Hiszen a zsákból földre öntött homokból vár épül, és a házat nejlonba csomagolva próbálják megvédeni az állítólagos, csak zavaros töredékekben bejelentett vésztől. A végső veszély végül mégsem kívülről, hanem füst és tűz formájában belülről érkezik, széthordatva a figurákkal a felhalmozott javakat és életfoszlányokat a színpad közepéről. 

A rendezés a jó szereposztásnak és dramaturgiának köszönhetően egyenletesen vezet a lassan kulmináló, szükségszerű, de szintén abszurd lezárás felé. A figurák személyes történeteinek, karaktereinek, egymáshoz való viszonyainak fel- és elfedése hullámzásanak csak az előre bejelentett, mégis hirtelen katasztrófa vethet véget. Bár nincsenek nagy érzelmi amplitudók, ritmusváltások az előadásban, a figurák puszta jelenléte végig humorforrást jelent, és életükre mintha egy mesebeli mikroszkópon keresztül látnánk rá. A szimultán jelenetek szerves egymásba fűzése nem kelt erőltetett, túlkomponált benyomást, miközben az egész tér folyamatosan mozgásban van: az eseménytelenség tele van eseménnyel. 

Hogy végül pontosan mi történik embereinkkel, miután beköszönt a „valódi” katasztrófa, arra a folyó másik oldalán napozó, a kánikulától kitikkadt napszemüveges szomszédok is kíváncsiak. Ez a jelenet kommentárgyűjteményként ügyes perspektívaváltás, záró-akkord az előadáshoz: az imént megismert és valóban szerethető emberek létének, valamint történeteinek tétnélkülisége összegzéseként hosszan játszik a „Sosem volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy” közkinccsel, mígnem eljutunk „Az úgy még sosem volt, hogy lett volna valahogy” szentenciájáig. Ami nagyon is magyar-fanyar dolog. A kettő között pedig mint az előadásból is kiderült, rengeteg lehetőség rejlik.