Baktatok az újszülöttosztály felé, virágokkal és kamerákkal. Maró a cigarettafüst. A lift mellől jön, a lépcsőházból, a hypótól aszott majomtekintetű takarítónők szofijától bűzlik a szülészet, és a parányi foszlott kimonókba kötözött bébicéklák steril kórterme is, ahol a 24 órás neonfényben egy bőrkötéses Sokolból mond vicceseket a slágerrádió. Az újszülöttek oldalára hatalmas alumínium rombuszt kötöznek, rajta a mamik szobaszáma. Kulcstartó.
A csecsemősök nyájasan tálalják a rokonoknak a tegnap kezdődött életük legnagyobb traumájától még sokkos állapotban levő gyerekeket. Ami nem a születés, az semmi ahhoz képest, hogy a hidegben egy szó nélkül anyaszült meztelenre vetkőztetnek, pontosabban lerángatják rólad az öblítőt sosem látott, kőkemény rongyokat, és betolnak a csap alá, hiába üvöltesz nyomorult kis életedért. De az anyukák ebből jó esetben mit sem látnak.Filigrán doktornő (vagy talán nővérke volt?) parázsló cigijéből nagyokat slukkolva sietett a vizsgáló felé, a nagypocakos kismamák között. Most már látom, ez tényleg egy dohányzó kórház, én is dohányzom, és mondjuk lábtöréssel szívesen feküdnék itt, ahol cigi van, ott biztos akad pia is, tulajdonképpen nem rossz buli.
De azért a csecsemőszekció lehetne kivétel, ha már a sebészet, a szemészet, az onkológia, az urológia, a kardiológia, a gyermekgyógyászat és a kitudjamégmi biztos nem az. Ebben a kórházban mindenki bagózik, orvos, beteg, látogató, liftkezelő – igen, itt még ilyen is van. A műtőben talán a szájmaszk miatt nem, bár lehet, hogy vágtak rajta egy kis lyukat.
Dugd a kezed a farzsebembe – dünnyögi hedszetembe Bori az emerkettőn, rádiózok a vizit végét várva - nem tudom, rokona volt-e a Sándor, akiről az intézményt elnevezték, mindenesetre eljátszom a gondolattal, hogy a doktornő fülébe is ezt búgom, elvégre ott a boríték. A farzsebben. Több tízezressel, mint a napi limitem.
Fizetek. Mert nálunk ez így szokás. És mert nagyon félek.
Rettegek, hogy ha senkiként kerülünk az egészségügybe, nem a professzor betegeként, vagy a story magazin címlapjáról, akkor el kell játszani a bankautomatát, különben a páciens csak a saját immunrendszerében bízhat.
Meg a Jóistenben.
Egy hónapja egy nemzetközi televíziós konferencián jártam, ahol a záróbulin a nagy amerikai sorozatokat felemlegetve azon évődtünk, kinél hogy megy a Helyszínelők, a miamis, vagy a tengerészeti, meg a Lost, a SzüliFeli, és az összes többi szupersorozat – mint kiderült, a világ Sydneytől Murmanszkig ugyanazt nézi. Majdnem. Merthogy ausztrál kollégám bedobta a nagy poént: - És van, ahol nézik a House MD-t?
És mindenki csóválta a fejét.
És én akkor reszkető kezemet magasba nyújtva, az egybegyűltek legnagyobb elképedésére bevallottam, hogy mi, magyarok bizony nagyon szeretjük a Házidokit.
Nem értették.
Most már én se.
De másodszülött fiammal a liftesnénit várva, térdig cigarettafüstben, néhány tízezressel könnyebben kezdem sejteni, hogy itt valami magyar titok lappang.
Valami mazochista magyar titok.
Hogy mindent tűrünk, minden jöhet, és a szar is le van szarva, mert nekünk így is jó. Sőt, csak így jó. Amíg kezelnek. Mert azt mindenki tud. De gyógyítani csak kevesen.
Mert míg Házi rettenthetetlen diagnoszta, addig a nem a Boriról elnevezett kórház vígan útjára bocsátja a teljes kiszáradás szélén álló gyereket, tessék hazamenni, kell az ágy. Pedig a szoba alapítványi, sárga csekken fizetem a VIP-díjat. Amit azért rovok le, ami nincs: még hat asszony, és az őket látogató bébinéző-sereg...
De van csoda. Estefelé angyalkezű gyerekorvosunk éleszti újjá a négy napos csecsemőt egy pohár limonádéval. De lehet, hogy vissza kéne menni, infúzióra… a tarrbélai díszletek közé, az aszott csecsemősök és borítékok után kapkodó zsebek birodalmába? Ahol utólag megdicsérték a kismamát, hogy hogy levette a lábáról a műtőt, azzal hogy köszönt. - Jó napot… - mondta halálraváltan, amikor anyaszült meztelenül betolták a maszkosok közé. Ez bejött. Nyilván fordítva elképzelhetetlen lett volna.
A limonádé hatott. A gyerek kinyitotta a szemét.
Másnapra újra minden kerek, mindenki él, eszik és alszik. Már a baba vizelete sem véres. Megúsztuk.
Nem baj szivem, mondom, legközelebb majd a Telkiben szülünk.
Egymillióért.
Labamba.
