A mozgólépcsőn lehetőleg jobb oldalon kell utazni és a bal oldalt szabadon kell hagyni a siető utasok számára – rendelkezik a BKV utazási feltételek/egyéb feltételek alpontjában. Tán egy évtizede – ha nem több – öles betűkkel is hirdették volt az aluljárókban az új, nyugati módit, hátha leesik valakinek, kiről-miről van szó, aztán a feliratok is eltűntek és a szokásjog sem változott: aki siet, induljon el időben, de rám ne számítson! Még a mozgólépcsőn sem! Kurva élet!

Amerika, London, Párizs, kérem, maga nem normális. Elvágyódni a saját kultúrkörnyezetből, más – vélhetőleg 1. gazdagabb, 2. boldogabb 3. szabadabb – lakóközösségek irányába népünk történelmével egy idős motiváció, mely tevékenység a honfoglalás környékén kulminált, és később a legendás „kalandozások” elnevezést kapta. Ízlelgetem a kifejezést, midőn a Maria Hilfer Strassén nemzet- és sorstársaim egy vidám csoportjába ütközöm, kik a szőrkaftánt már tréningruhára cserélték, de lendületük a régi, avagy legendás. Ez van, ilyenek vagyunk – konstatálom, minden harag és szégyenérzet nélkül. Meg-megvakarva a tökünket állunk középen a forgatagban, köpünk és anyázunk egyet telitorokból, aztán batyukká tömött reklámszatyrok sűrűjében tovább vágtatunk. Egy pillanat gazdagság, boldogság, szabadság. Kinek miből mennyi. Ennyi.


„Ó, az a jószagú nyugat!”, sóhajtott fel apám mindannyiszor a schwechati férfivécében, mikor háromévenként átléphettem vele a vasfüggönyt, és az érzés bizonyos értelemben mit sem változott. A nyugat még mindig illatokkal teli, én meg gátlásokkal. Tán a fenti, honfoglaló élményt előre kompenzálandó, többször jól meglapogatom a bankkártyámat felsőzsebemben, körültekintően vezetek, gondosan töltöm ki a szállodai űrlapot. Megérkeztem Bécsbe, alig több, mint kétórányi utazás után…

Ólcsó húzás a Pécs és Bécs közötti egy bötűs eltérésre és a micsoda különbségre felhívni a szíves figyelmet, de mit csináljak, minduntalan eszembe jut az összehasonlítás. Vajon mitől lesz egy település Európa Kultúrális Fővárosa?
Hogyhogy mitől? Mert évszázadokon át egy birodalom központja, hát jó, hogy összelopkodták a fél világot, és most annyi pénzük van, öregem, hogy nem tudják hová tenni, menjél már be a kunsthistoriches-be, könyörgöm, és valójában németek, az isten áldjon meg, hát persze, hogy úgy vonulnak a rohadék mozgólépcsőn, mert a droidok, csezdmeg. S azt tudtad, hogy a Savoyai Jenő egy napot sem töltött a nyári rezidenciájában, hát mi ez, bakker, így könnyű, még a Nyilasit is elszipkászták nyolcvanháromban a Fradiból, észnél vagy, apukám?


Igen, nyilván ez is mind benne van. Na meg az ötlet, hogy el ne feledjük. Kultur schock – ez a Bécsi kommunikációs kreatív, amely a város egyedülállóan kialakított – bár a budapesti Millenáris Parknál nem sokkal nagyobb… – múzeumnegyedére hívja fel a figyelmet, (www.mqw.at). Öles plakátok hirdetik a zene, a tánc, a színház, a képző- és vizuális művészetek elménkre gyakorolt, egyedülálló hatását városszerte, szembesítve minket azzal, akik vagyunk, ahol és ahogy élünk. Persze csak arra hívják fel a figyelmet, ami van. Koncertre, előadásra, kiállításra, de mindezt egy rendezőelv mentén, hogy valóban az legyen az érzésünk, itt mindig történik valami, nem csak történni fog. Egyszer.
És láss csodát! Az ihletett hangulat átragad az emberekre, a negyed még hétköznap éjjel is dübörög, a kocsmák nyitva, katarzis úgy testben, mint lélekben, és egyáltalán. Még hogy a kultúra nem üzlet?


Persze mindenhez két ember kell. Egy, aki ad, és egy, aki befogad. Kínálat, kereslet. Satöbbi. Állítólag mindkettőből van idehaza is. Kínálat mindenképp, kérdés, hol akad, vagy mi akad el a finanszírozás, a kommunikáció, a megvalósítás mozgólépcsőjén. Kurva élet!