…a heroin, fogyasztói csakis ezért cserébe viselik el, hogy szép lassan végez velük – tudhatjuk meg Stephen Davis végre magyarul is kapható Aerosmith-biográfiájából, a Walk This Wayből. A bostoni rockerek karriertörténete izgalmas és tanulságos olvasmány, amiből többek között az is kiderül, hogy a drogok és a szemét menedzserek mellett a hárpia feleségek jelentik a zeneipar legnagyobb rizikófaktorát.

Az Aerosmith az amerikai rockzene egyik leghatalmasabb intézménye, igazi nemzeti hősök gyülekezete, ami nem csoda, hiszen a KISS-szel vállvetve Steven Tyler és Joe Perry bandája volt az első újvilági alakulat, akik a nagy brit elődök nyomába tudtak lépni, és stadionokat megtöltő szupersztárokként fiatalok egész generációjára gyakoroltak alapvető hatást a ’70-es években. Egy sokéves visszaesést követően aztán a megtisztult csapat az MTV-korszakban is ismét tényezővé tudott válni, hazáján kívül is a világ egyik legnagyobb sztárja lett, ma pedig élő ikon, minden idők legsikeresebb amerikai rockcsapata több mint 150 millió eladott albummal.

Egy lassan négy évtizedes múltra visszatekintő zenekarról bőven van mit mesélni, és a Cartaphilus kiadó Legendák élve vagy halva sorozatában megjelent, a tengerentúlon első ízben 1997-ben kiadott Walk This Way le is üt minden labdát, amit csak lehet. Stephen Davis és segítői évekig kísérték a csapatot koncertről koncertre, mélyinterjúk egész sorozatát készítve nemcsak a tagokkal, de roadokkal, producerekkel, feleségekkel, szeretőkkel, dealerekkel, a slepp tagjaival, ismerős zenekarok sztárjaival, vagyis a vaskos, 530 oldalas könyvben tényleg fű, fa, virág kiönti szívét-lelkét az Aerosmithről.

A hangsúly elsősorban a féktelen ’70-es éveken van, aminek köszönhetően a mű legalább annyira kábítószeres emlékfoszlány-gyűjtemény, mint karriertörténet, ebben azonban semmi meglepő nincs, hiszen a korai Aerosmith nemcsak zenei tisztaságáról és koncertjeinek bivalyerejéről volt híres, hanem a tagok önpusztító életmódjáról is. Vagyis az érdeklődő olvasó legalább annyit megtudhat Steven Tyler kokain- és heroinfogyasztási szokásairól, mint a Toys In The Attic, Rocks típusú örökbecsű klasszikusok készítéséről vagy dalairól. Ez egyfelől nem baj, hiszen a könyv végig érdekes, tanulságos és elgondolkodtató, a maga anekdotázó stílusával egyszerre szórakoztató és elborzasztó, néha azonban kicsit mintha túllőne a célon a szerző. Érthető, hogy egy olyan zenekarról nem lehet leányregényeket írni, ahol a két vezéregyéniséget Toxikus Ikrekként emlegették, de az olvasónak néhány helyen konkrétan az a benyomása támad, mintha a 35 évvel ezelőtti Amerikában még a csecsemők anyatejét is kokainnal turbózták volna fel, ami azért nyilvánvalóan túlzás. Mindenesetre a tagok őszintesége nemcsak sokkoló, de egyben igen dicséretes és rokonszenves is, az meg különösen, hogy ilyen múlt dacára immáron több mint 20 éve képesek józanok maradni. Más alighanem mindennek a negyedébe is belehalt volna…

A csapat megtisztulása és főnixmadárkénti feltámadása szintén központi szerepet kap a könyvben, az MTV-s sikerek korszaka pedig már jóval zökkenőmentesebben zajlott az életükben, így a Permanent Vacation, Pump és Get A Grip albumok fémjelezte éra kevésbé megdöbbentő, mint a kötet eleje és közepe. Az ugyanakkor ugyanúgy ordít innen is, mint a korabeli újsághírekből és interjúkból, hogy az Aerosmith utolsó, 1996 körüli belső válsága kapcsán mindenki kerülgeti a forró kását és nem mondják el, mi is történt valójában akkortájt a zenekaron belül. Ennek alighanem meg is van a maga alapos oka… Azt ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy a minden drogot magukba tömő, felelőtlen és esztelen önpusztításba beleborult muzsikusok képe-e a rémísztőbb, vagy a zenekari megbeszélésekre csakis terapeutákkal járó, szabadidejüket pszichiátereknél töltő veterán rockereké.


A könyv nyelvezete gördülékeny és természetes, ami itthon sajnos még ma sem általános a rockzenei témájú biográfiáknál, így ezért mindenképpen jár a piros pont és a vállveregetés. A versfordításként magyarul is szerepeltetett szövegidézetek különösen ülnek, és még a káromkodásokat is sikerült édes anyanyelvünk lebilincselő sokszínűségéhez igazodva átültetni. Egy ilyen alapos áttekintés persze üvölt a hasonlóan részletes képanyag után, de nyilván mindent azért nem lehet, hiszen egy 700 oldalasra hájasított Aerosmith-sztori kiadása még ennél is rizikósabb vállalkozás lenne Magyarországon. Így aztán a képeket teljességgel nélkülözi a kiadvány, ami nem jó, de érthető.

Pár hiba azért becsúszott itt-ott, ezek közül néhány vélhetően Davis számlájára írható: így például mindkét budapesti koncertet elsőként emelik ki, vagy a könyben leírtakkal ellentétben az 1990-es Monsters Of Rock fesztiválon az Aerosmith nem főzenekar volt, hanem úgynevezett speciális meghívott. Ugyanígy a Megadeth sem egy ötven pattanásos tinédzsernek játszó, két bakelit kislemezzel és három demókazettával rendelkező kezdő csapat, hanem egy több mint 20 millió lemezt elpasszolt sztárbanda, így egy rockzenei témájú könyvben kissé ciki őket következetesen Megadeath-nek titulálni. Ezek a hibák ugyanakkor kevésbé zavaróak, az itt-ott összekeveredő személynevek sokkal problémásabbak, bár nyilván Davisnek és a hazai kiadás gondozóinak sem volt egyszerű eligazodni a rengeteg Tom, Tim, Terry, Jack, David, Steve és Scott erdejében. A Walk This Way még ezzel a kevés bakival együtt is az utóbbi évek egyik legtanulságosabb magyarul kiadott rockzenei könyve egy páratlan csapatról.