A Mennyei Város és A katona története című előadásokat láthattuk a Szegedi Kortárs Balett, a Szegedi Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójában a Müpában.

Húzd meg a vészharangot, kongass a lelkekért, kiáltsd túl a megaplázák őrületét így karácsonykor, állítsd meg a tengert, ami eláraszt belülről, tépd le a szemüveget, hogy láss. A 21. századi kor elidegenedése s az ember transzformálódása és elfordulása a környezetétől s egymástól, a globális felmelegedés, ózonlyuk, a termőföldek csökkenése, a környezetünk magára hagyása, talán valamiféle leképződése az ember lelkének és kapcsolatainak pusztulásáról. 

Van-e esély a túlélésre? Ezt a témát feszegette két részes előadásában a Szegedi Kortárs Balett, a Szegedi Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójaként Lendvai Kamilló „A mennyei város”-a, s Sztravinszkij-Ramuz féle „A katona története” budapesti bemutatóján a Müpában. 

Manapság divatos a 2 in 1, vagy a 3 in 1, s ez a művészet csaknem minden ágát eléri. Most is erről volt szó két „felvonásban”: egy-egy mű, nagyító alá helyez minket, jobban mondva, minket vonz a lencse fölé: „Ismerd meg önmagad” 21.-századi delphói-i templomi felirattal. Egy makro-történésben belefoglalt közösség hangja s a második egy mikro-lélek egyetlen ember belsejében dúló harc a külvilággal, s szó szerint az Ördöggel. 

Hosszasan várunk a kezdésre, a Müpa Fesztivál színháza csak nem akar megtelni, és nem is telt meg. „Mindenki most vásárol? szólalt meg egy idős asszony a hátam mögött. „Nehéz azért idetalálni – replikázott a férje, próbálva menteni a menthetőt. Hát igen, nehéz így karácsony előtt vásárolni és művelődni egyszerre. A plázák megavonzáskörének erősebb a szívóhatása? Várunk s kissé komótosan, de elkezdődik a díjkiosztó ünnepség: Szili Katalin bevezetőjében méltatta Juronics Tamás érdemeit, aki ünnepélyes keretek közt vehette át a Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata által alapított Eck Imre – díjat. 

Az első rész a 80 éves Lendvai Kamilló „Mennyei városa”. (A mesterről cikk is olvasható szájtunkon, „Nyolcvan éves Lendvay Kamilló” címmel). A mennyei város valóban valamiféle közösségi felelősség hangjait pengeti. Illetve énekli, szólóhangra (Altorjay Tamás) s zenekarra és tánckarra. Van-e még cél s út, megváltás? Szövegét János Jelenések könyvének egy részletéből kölcsönzi. A közösség tükre a kórus, mint egy antik drámában, azok kik egyenes úton járnak, szólista János cyber-főpapi díszes ruhában, kicsit európaira uniformizált jelmezben könyvvel a kezében. 

Kétségtelen értéke a díszlettervezőnek, hogy észrevette, hogy maga a szerző is, János, az evangélium s az üzenet zsidó közegből származik, a gigantikus díszleten héber szavak voltak olvashatóak. Falak mozognak s mennek, van felső színpad, ahonnan emberek zuhannak alá. Táncosok fehér jelmezben az elveszett lelkek s a görbe úton járó, a megoldást kereső emberiség tükre. Az okát nem tudom miért kellett éppen német nyelven előadni, az amúgy is – egyébként élvezhető - kortárs zenének a befogadásához nehezen adott hozzá. 

Nem szándékom a kortárs zene s különösen Lendvai Kamilló zenéjének elemzése, de több alkalommal tapasztalom: még mindig nagy az űr (bár a helyzet sokat javult) korunk zenéje, a kortárs tánc és a tömegek között. Segíteni kellene a befogadást, de nyilván Magyarország jelenlegi helyzetét tekintve ez elég nehéz lesz. János apokalipszise kétezer év óta is nehezen értelmezhető, és különösen egy kiragadott részlet a könyv elejéről lévő látomás és a hét gyülekezetnek írt üzenet nehezen volt „fogyasztható”. Az apokaliptika műfaja, (ami szó szerint leleplezést jelent) s itt a Biblia utolsó könyveként ismert „látomás” kétségtelenül titkokat tár fel az emberiség jövőjéről. Egy kiragadott részlet hatása, még ha táncoratóriumi műfajba van is csomagolva, az ember lelkén és gondolatain hagy nyomokat. Tudom, „nem kell mindent érteni, csak hasson”, ezt hallom mindig, de azért „fogyaszthatóvá” kellene tenni a látványt, egy ilyen nehéz témában idegenvezetőre lenne szükség. 

A második részre ki kellett nyitni minden érzékemet. Még kavarogtak bennem a mennyei város „ízei”, muszáj voltam félretolnom minden kusza gondolatot. Jöjjön a „Katona története”! Az első világháborúra és borzalmaira az embernek választ kellett keresni, (ezért passzol ide János Apokalipszise) vagy ha nem is választ, de valamiféle utat az emberi s lelki feldolgozáshoz, a túléléshez. Így volt ez a művészekkel is. Igor Stravinsky 1918-ban, és Charles Ferdinand Ramuz éppen megélhetési gondokkal küszködött Svájcban és sokat törték a fejüket, mit tegyenek. Művészbarátok s művész barátaim, mintha csak ma éltek volna, szerintem közös hangot találhatnánk velük egy kávéházi asztalnál! Lehet, hogy lennének ötleteik ma is, hogyan s miként lehetne valami újszerűt kitalálni, vagy inkább visszahúzódnának a jó öreg Svájcba? 

Ötletük valamiféle jópofa megoldásnak indult, s maguk sem tudták, hogy korszak s műfajalkotás lesz belőle. – Útnak indult a Katona története, ami azóta is színpadról színpadra utazik. Feldolgozták már: 1983-ban animációs filmben, s az Ördög hangját Max von Sydow kölcsönözte, 87-ben megjelent Cd-n a katona maga Sting volt. De mesélő volt már Jeremy Irons is, sőt a zenei részleteket élő koncertjein Frank Zappa is használta. Milyen volt a tervük? Legyen egyszerű, olcsó, kevés szereplős, könnyen utaztatható, (talán beleéreztek a 2000-es évek anyagi válságaiba s a logisztikai problémáira) és bárhol előadható. Sztravinszkij egy orosz népmese motívumait Afanaszjev hatalmas gyűjteményében találta meg. A Faust-legenda népmesei változatáról van tehát szó, egy kicsit átpofozták, hogy univerzális üzenetet kapjon. Így született meg a darab hét zenészre és négy szereplőre. 

A darab műfajilag valóban meghatározhatatlan. Ma alternatív-kortárs-koktélnak hívhatnánk, bár ez sem fedi a valóságot, sőt sántít is, a partitúrán sincs megnevezve, csak annyi, hogy el kell mesélni, eljátszani és eltáncolni. Így lesz „szabad a gazda”. Legfontosabb szereplője a Mesélő, (Horváth Illés) elmeséli, de kommentálja is az eseményeket, kicsit Pirandellósan közbeszól, utasít, ettől lesz olyan – modern szóval – interaktív. Sőt egyes helyeken rigmusokat is recitál. A rendezői balon két színész, (Székhelyi József - Ördög, és Megyeri Zoltán – Katona) „Vitéz Lászlós” bábként játszanak, jelmezük és előadásmódjuk teszi szarkasztikus humorúvá, az amúgy komor történéseket. Játékuk erős, minden ízével viszik az előadást. Minden más szerep „táncol”. 

A Katona – Czár Gergely jól hozza az „elmesélős” szerepet, egy - a nézőkre merőleges keskeny fény-úton táncol, s vezeti fel a mesét. Mind az öregasszony s öregúr, de még a fiatal leány-szerelme is csak illúzió, valójában mindenütt és mindenhol az Ördög (Finta Gábor, aki robusztus testalkatával, de mégis hajlékony mozdulataival helyenként „letáncolja” a színpadot) játszik a Katona-ember lényével. Juronics Tamás koreográfiája megtalálta a helyes egyensúlyt, nem beszéli túl, inkább a figurákba rejti a kódot, hogyan bontják ki a mozdulatokat. Nyilván a Katona története időtlen: a sok borzalom, halál, vér, háború teszi szinte archetípussá a „katona történetét”, az ember, aki eladja a lelkét a Gonosznak, Faustként – ma is aktuális marad. Jó, jó, de hol a megoldás erre a 21. századi gordiuszi csomóra? Én azért ezzel a hiányérzettel vánszorogtam a ruhatár felé. 

A másik "színpad" a zenészeké, én szerencsés vagyok, mert belelátok a zenekari árokba. Talán jó lenne őket is megmutatni legközelebb, Sztravinszkij zenéjét szinte láthatóvá teszik. Nekik is van arcuk, sőt mimikájuk is! Ezért volt kiváló megoldás a Mennyei városban a színpadra, a rendezői jobbra tenni s így élvezni Kőrösi Györgyi szóló cselló játékát. Maga a zene mindenki számára felismerhető stílus-imitációk: amerikai katonainduló, spanyol pasodoble, de hallunk tangót, valcert és ragtime-ot, kissé szarkasztikus protestáns korált is. Valóban minden ízében remekmű s jó téma, hálás feladat színpadra álmodni, ahogy régen, úgy most is.