A Solness építőmester nem tartozik Ibsen gyakran idézett, ismert művei közé. Budapesten például negyven éve nem játszották. Nem tartozik a fordulatokban gazdag, cselekményes drámák közé sem. Szimbólumai, lassú sodrása, intellektualitása akadályokat állít a mindenkori rendező és néző elé.

Hogyan lehet Solness történetét élővé tenni? Hogyan lehet a lassan áramló cselekményt, a sodródó szereplők dilemmáit téthelyzetként, fontos ügyként megmutatni? Hogyan lehet a nézőt nem csupán szemlélőként kezelni, hanem résztvevővé tenni - aki nem csupán csendben, fejben bontogatja ki a dráma szimbólumrendszerét, hanem eljut hozzá a szereplők sorsa, a történet ereje is? Hogyan mutat a Radnóti színpadán egy ilyen dráma? Képes-e le- és kiáradni a színpadról?

A színpadon szép, koncentrált színészi alakítások sorát látjuk. Kováts Adél halott Aline-ja végig lenyűgöző erejű. Nem jellemző rá a mellékszereplők kidolgozatlansága, végig érzékenyen, a szerep mélységeit átgondolva, de azokat nem túlságosan kidomborítva játssza az építőmester feleségét. A fiatal Hilde Wangelt játszó Marjai Virág alakítása pedig az előadás egyik legérdekesebb jelensége. A szerep ingadozó, libikókaszerű: Hilde figuráját hol szeretnivaló, naiv és igazságos lányként, hol pokoli, beteges, ideákat üldöző Gregers Werleként kell látnunk. Hilde Wangel hullámzik, és Marjai Virág is, azonban mindig érdekes pontja a színpadnak a hely, ahol ő áll. Ott létrejöhet változás, kísérlet, izgalmas és kiszámíthatatlan dolgok történhetnek. Hilde és Marjai Virág csapongása érdekes többértelműséggel tölti meg a színpadot - ami több szereplő esetében nem igaz.


Sokszor úgy érezni, kész válaszokat kapunk. Kováts Adél játékának finomsága, átgondoltsága, árnyalt szépsége is sokat veszít erejéből a steril, eltúlzott, a halott jégasszony képzetét túlhangsúlyozó fehér ruhák, a decens megjelenés, a nő dermedtségének túlexponáltsága miatt. Mintha a finom játékból nem vehetnénk észre, milyen asszony Aline. Így viszont nemhogy észrevesszük, hanem egy idő után zavaróvá válik, hogy az arcunkba kiabálják: Aline Solness elvesztette két gyermekét, Aline már nem képes szeretni, Aline már nem képes élni, Aline halott. Ez a túlmagyarázottság - amely bizonyos fokig a dráma sajátja is – végig jellemzi az előadást. A jelenetek koreografáltsága érződik a színészeken, szeretnénk azt érezni, hogy a dráma megtörténik a színpadon, és nem instrukciókat teljesítve játszanak nekünk.

Az előadás első és második felvonásának is erénye időről időre megcsillanó humora. Egy-egy mondat, egy-egy helyzet abszurditásának hangsúlyozásával az előadás gyakran nevetésre készteti közönségét. Az előadás képes iróniával közelíteni szereplőihez és a nézőknek is felkínálni a lehetőséget a nevetésre. Ez üdítő egy lélektani drámában, ahol az érzelgősség, a mély mondanivalóba való belesüppedés veszélye fenyeget. Ez a távolságtartás azonban hátránya is lesz az előadásnak. Ugyanis a távolság ellenére sem vizsgálhatjuk a szereplőket több szempontból, nem ismerjük meg, nem szeretjük és nem utáljuk őket. Nem ismerünk magunkra, inkább csak szemlélődünk. A Radnóti színpadán egy műértő pontossággal, szépen megfestett tablót látunk, amit érdemes végignézni. Az előadás azonban kevés meglepetést, élettel teli pillanatot tartogat számunkra.