Az RS9 ezévi utolsó bemutatója kompakt színházi élmény: nemcsak Strindberg átirat és koncertszínház, hanem filmes eszközökkel operáló kamaradarab, szerelmi és bűnügyi történet is, amely egy érzéki, provokatív, posztmodernül bulváros és örök kérdéseket feszegető előadás egyben – koncert ráadással.

A képlet Strindberg óta mit sem változott: nem tudni, ki az erősebbik nem, illetőleg azt sem, hogy milyen szempontból fontos ez. Biológiai, pszichológiai kérdés – esetleg a kettő metszéspontjában a társadalom, kultúra, politika egyik központi problémája? Bárhonnan is közelítjük meg őket, a férfi és nő közti játszmák eldönthetetlenek. 

Az egyenlőség egyensúlya a szerelemben és az ágyban is csak az újabb végletbe, támadásba vagy védekezésbe való átlendülés pillanatáig, az egymásra irányuló vágyban érhető tetten. Suda Balázs Róbert az eredeti botránydarab párbeszédeit, központi tengellyel ellátott spirálját pördítette meg egy sztríptíz-bár rúdja körül, olyan környezetben, ahol az erő és romlottság sajátos keveréke adja a társadalmi szempontból sem egyenrangú felek egyre fokozodó versengésének sivatagi táptalaját, miközben a néző a színnek köszönhetően fizető, élvezkedő voyeaur-ré lesz. 

Egy a nőiségét az emancipáción, vagyis a hatalmi kérdéseken túl, a társadalomtól, külvilágtól függetlenül kiteljesíteni akaró, önmaga imázsát építő nőt „lesünk meg”, aki szocializációnk olvasata szerint épp ezen erős akarata miatt kerül egyre távolabb céljától, önmagától. 

Az arizoniai sivatag gengszter-apjának lánya egy bár rúdján tekeregve, alkoholban, szerelmi kalandokban és mély tónusú, dögös dalokban éli ki kitörési vágyát, vibráló energiáját. Julie egy porfészekbe szorult pop-sztár, intelligens és magabiztos szexbomba, akinek jellemét és sorsát ugyanúgy meghatározza apránként feltáruló családi háttere, mint környezete és a hely, ahol és ahogyan él. Illetőleg, hogy mindezt nőként teszi. 

A pergő szövegkönyv és dramaturgia mellett a MoNOporno Pásztor Anna jelenlétének köszönhetően lesz kellően erotikus és olykor közönséges, mégsem „porno”, mert a csipkemelltartó és a smink egy a nőről szóló monodrámát takar. Az előadás egyetlen gyenge pontja talán pont a nők ereje. Chris - Jezsó Krisztina - a főszereplő „riválisaként”, egy másfajta női erőt, intelligenciát képvisel, mint Julie. Előbbi nem hajlandó részt venni a hatalmi harcban – így kerekedve felül a „győzelem” vagy „vereség” amúgy elkerülhetetlen végső kategóriáin. 

A két női szereplő mellett a Galambos Attila által megformált, félművelt és álmodozó, de ugyanakkor reális és okos, kitartó Jean mintha csak jobb híján töltené be a vágy titokzatos tárgyának szerepét ezen az Isten háta mögötti helyen. Mint ilyen, nem tűnik Julie egyenrangú ellenfelének, mégha a szövegkönyv igyekszik is elég „fegyverrel”, titokzatossággal, erővel felvértezni. Az előadás hitelessége, íve egyedül rajta keresztül szenved csorbát, a történet szükségszerű lezárása a jó alapanyagnak köszönhetően foglalkoztatja még a nézőt, nem az „áldozat” végett: Vajon boldogok-e a legyőzők? 

A FISZ-díjas drámaíró, rendező nagy erénye, hogy modern hangvételű prózai darabok és zenés produkciók megalkotójaként képes szervesen beépíteni Pásztor Anna énekesnő izgalmas, zabolázatlannak tűnő karakterét és zenekarának dalait az előadás szövetébe. A fehér falakra vetített road-movie-, videó-bejátszások, illetve a zenélő árnyak a vágyak és a virtuális valóság fejekben zajló ámokfutásának lenyomataként szintén többlet jelentést hordoznak, miközben az egész produkciónak nyugati dizájnt, profi látványvilágot kölcsönöznek, ami az előadáshoz készült honlapon is megtekinthető. 

Strindberg, aki nagyon ügyelt darabjainak utóéletére, valószínűleg nem tagadná meg ezt a feldolgozást, sőt… Azért biztosan minden hímneműt óva intene a túlzott rajongástól. Mert Julie’ll rock you, és akkor jaj nektek, Jeanok-Janik!