Jó lesz nekünk az az unió – mondogatták cseh barátaim a csatlakozás előtt, és azóta is röhögnek a markukba. Jó lesz, mert ahová Svejk beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad, ott mindazok csak ámulnak-bámulnak, akik az életet túl komolyan veszik. Most meg pláne nyeregben vannak, legalábbis a következő fél esztendőben.

„Ahhoz kicsik vagyunk, hogy válságot okozzunk, de elmélyíteni, arra bármikor vannak ötleteink…” – mondta Szilveszter éjjelén egy asztaltársam, ötödik söre fölött merengve.

A csehek semmit sem tudnak igazán komolyan venni, és ebből származik minden nagyságuk és kicsinységük. A köztársaság elnöke euro-pesszimista és immár a földrész mumusa, az értelmiség többsége cinikus, a politológusok kivárnak, a politikusok pedig ámítják – elsősorban önmagukat. És az átlagember? Ugyanúgy jár tovább a kiskocsmákba, és csak legyint a kérdésre: hát volt más választásunk? Majd csak lesz valahogy. És most ezek kerültek Európa élére. A sörözgetés fedettpályás bajnokai, a knédlik és hétvégi házak szerelmesei, és persze az ezzel járó „svejkelés”. Ameddig ez létezik, nincs mitől tartaniuk a cseh (kis-)polgároknak, unióban vagy azon kívül, elvannak, köszönik. Engem ez az egész uniós ügy kicsit a csehszlovák időkre emlékeztet, legalábbis első látásra: néhány idealista kitalálta ezt a sajátos államalakulatot, még csak azt sem mondhatjuk, hogy rosszul működött, bár a két nép együttélésének kétségkívül megvoltak a furcsaságai... Aztán az egész szinte egycsapásra felbomlott, és ezt is túlélték: ami engem arra figyelmeztet, hogy a lényeg nem a külső formákban van...


Az a vidék, ahol élünk, csehek és magyarok, időtlen idők óta Közép-Európa térségébe tartozik, és ezen semmit sem változtatnak a történelem vagy a napi politika eseményei, az egyes államok megszűnése vagy átalakulása, határainak ide-oda tologatása, esetleges eltörlése: Közép-Európa mindig is különálló területként marad az egységesnek nevezett Európa része. Ezen nem változtatnak sem az egyetlen éjszaka emelt és ugyanígy lebontott falak, sem a különféle megszállások vagy felszabadítások. Itt valahogyan sohasem az Egész volt a fontos, hanem a részek, a lényeg itt az egyes ember az idő forgatagában, az ember, aki képes vagy nem képes megmaradni ugyanannak, aki a zűrzavarok közepette is tudja saját sorsát élni, vagy beleveszik a külső változások követhetetlenségébe. Nos, a csehek kiválóak abban, hogy saját sorsukat éldegéljék.

És éppen emiatt nem lesz különösebb problémájuk az unióban, hiszen a „svejkelés”, a túlélés tudományának e sajátos módszere már sokszor átsegítette őket nehezebb állapotokon is. A cseheknek sohasem volt problémájuk az identitással, az Európához tartozással vagy akár önmaguk elhelyezésével a folyamatosan alakuló Európa-térképen: a már-már zavaró öniróniának köszönhetően minden korszakváltást úgy élnek meg, hogy azonnal keresgélni kezdik a svejkelés lehetőségeit. Itt minden korszak, legyen az kapitalizmus vagy kommunizmus, liberalizmus vagy rekatolizáció, amolyan jó is meg rossz is: sohasem lelkesednek valamiért teljes szívükből, de búskomorak sem lesznek. Elvégre az igazi szabadság, az emberi kapcsolatok és a gondolkodás szabadsága – leszámítva néhány véres diktatúra idejét – csakis rajtunk, az egyéneken múlik. No meg a sörön és a hétvégi vityillókon.

És most eljött 2009, Klaus elnök elmondott egy visszafogottan euro-pesszimista beszédet, oszt jónapot. Ha őszinték akarunk lenni, ez a dolog az unióval meg a válsággal úgysem rajtunk múlik: itt vagyunk, benne a közepében, más alternatíva nem létezik, aki mégis ezt állítja, az téved vagy elhazudja a tényeket. Fontos dolog, hogy mint cseheknek és mint közép-európaiaknak, ne legyenek felesleges illúzióink. Ez a térség ma a nemzetek feletti politikai-gazdasági világ ideájának egy része csupán, a kultúra, a morál és a szellem csak keveseket érdekel. Az egyesülő Európa minden állammal számol, azt most ne firtassuk, milyen célokkal. Vannak, akik ennek az elsősorban gazdasági újrafelosztásnak csak pesszimista oldalát látják: hogy kizárólag gazdasági, piaci érdekszférák kialakításáról van szó, egyfajta modernkori gyarmatosításról. Mások határtalan lelkesedéssel beszélnek az egységen belüli kis részek másságáról, a sokszínű Európáról.

Ebben a mostani időszakban szerintem épp az a csodálatos, hogy bárkinek igaza lehet, de mindenki tévedhet is egyben, mi pedig csak ülünk és figyelünk, vajon kinek lesz igaza, vajon ki nevet és ki sír majd a végén. Ami biztos, hogy az egyes most sem igazán fontos a nagypolitika és a gazdaság irányítóinak, ezért számunkra továbbra is marad a civil szféra, a kiskocsmák és a svejkelés. A csehek ezt már régóta tudják. Hogy minden új korszak hajnalán csodálatos dolgokat ígérnek nekünk, aztán minden marad a régiben – jobb esetben. Ha mindez tudatosulna bennünk is, talán hazánkban is nagyobb lenne az elégedettség, és jobban működne az a bizonyos „civil szféra”, a polgárok kis világa. Csak semmi felesleges lelkesedés, csak semmi tartós búskomorság. Ez van. A svejkelés, higgyék el, jó kis móka, és most, hogy a derék katona Európa élére csüccsent egy időre, kezdődhet a buli!