Pár évvel ezelőtt Pink nagyon határozottan énekelte a címben szereplő állítást. Magam nem mennék ilyen messzire, azonban a Trafóban ma este még látható produkcióban két különleges DJ szórakoztatja a publikumot!

Három estén keresztül Martin Zimmermann és Dimitri de Perrot a bakelitek világát felhasználva tart tükröt a nézőknek. Igen, a nézőknek, hiszen a Gaff Aff című előadás nem koncert, hanem Új Cirkusz.

Az Új Cirkusz fogalomban az „új” nem képes pontos kiinduló pontot adni, a cirkusz szó hallatán pedig legtöbbünknek: feldíszített elefántok, gumitestű nők, sírósra mázolt bohócok, légtornászok és a manézs jut az eszünkbe. Azonban az Új Cirkuszban ezek vannak a legkevésbé! Sokkal inkább felhőtlen szórakozásra számíthatunk, ha mégis merészkedünk megismerkedni ezzel a színházi műfajjal!


Erre az egyik legjobb alkalom megnézni Martin Zimmermann és Dimitri de Perrot duóját a Trafóban. Dimitri de Perrot képviseli a hagyományos DJ-eket. Ül a székén és sorra dobálja fel a bakeliteket. Igazi lemezlovasként nem csupán a lemezre kódolt hangokat variálja, hanem minden zaj, hang, zörej zenévé alakul a keze alatt. A másik DJ Martin Zimmermann valóban meglovagolja a lemezeket, leginkább egyet. Ugyanis a porond egy bakelitlemez, melynek állandó körforgásában egy kishivatalnok élete, egy napja játszódik le.

A díszlet csupa IKEA szabványos doboz, melyek az előadás során hol házakká, felhőkarcolókká, hol magányos irodai székké és asztallá, hol egyenzakós hivatalnokká, hol kávéautomatává, hol pedig egy panellakássá alakulnak. Persze van karton egér és hozzá illő lusta, karton macska is…

A nagyvárosi magány, a kütyük uralta életünk, a munkahelyi idegbaj, az állandóság, a folyamatos körforgás, a pénz hatalma jelenik a bakeliten. Saját, mindennapi harcainkkal, csetléseinkkel, küszködéseinkkel szembesülünk vicces, humoros, fantáziadús formában.


Az előadás nagyon könnyen adná magát mély elemzésekhez, azonban egyszerű kultúra-fogyasztóként néha jó „csak” nevetni az előadáson, leginkább persze magunkon. Az előadás egyik jelenetében megszólal egy mobiltelefon. A közönség érezhetően befeszül, szinte hallani a nézők fejében sorjázó gondolatokat. Azonban a csengőhangok lassan elfoglalják és uralmuk alá vonják az akusztikai teret. Dimitri de Perrot előveszi a saját, igazi mobilját és az egyik csengőhangból zenét modulál, egy másikból ütemet. Martin Zimmermann pedig az IKEA szabványos dobozból készült mobilját veszi elő. Először vele ordítanak, aztán kicsit visszaordít, majd unja a vonal másik végén lévőt. Játszik. Nincs ebben semmi új, hiszen nap, mint nap látunk ilyet: az utcán, a villamosmegállóban, az irodában, a liftben, az autópályán. Majd egy hirtelen mozdulattal Martin Zimmermann szájába veszi a kinyitható, kagylós telefont és ott áll a színpad, bocsánat a bakelitlemez, közepén és mint egy kacsacsőrű-emlős tátog velünk szemben. A hétköznapi események ilyen egyszerűen és bárki számára érthetően lényegülnek át ebben az előadásban. Sorolhatnám hosszan az ehhez hasonló folyamatosan változó – hol hétköznapi, hol pikáns, hol humoros – jeleneteket, ha nem csörrenne meg a telefonom…