Tetőtől talpig férfi. Hódító csábító. Érzéki zseni. Az életszeretet, a nőszeretet hőse. Fölényes erő. Mítosz. Közel kétezer feldolgozás, tucatnyi remekmű: „Ugyanaz, egészen máshogyan” a Spidronműhely megközelítésében.

„Szenvedélyeink rabjai vagyunk, szokásainké, melyek a zsigereinkbe ivódtak.
A megváltoztathatatlanság önáltató kényelmével hazudjuk át életünket, felmentve magunkat a felelősség alól. Alkohol, drog, dohányzás, játék, csábítás, szex, internet, vásárlás, divat… szenvedélyeink listája végtelen. Egymáshoz való közeledésünkben valóban kíváncsiak vagyunk egymásra, vagy csak a belénk kódolt szokásaink kommunikálnak? Kapcsolatainkban képesek vagyunk-e eljutni egymáshoz, képesek vagyunk-e tényleg megérinteni a másikat? Egyáltalán, lehetséges-e mindez?” 

Ezeket a kérdéseket teszik fel a Spidronműhely alkotói a szépen megkomponált honlapon az előadás beharangozójaként. Az előadáshoz készült fotók, trailerek esztétikuma is azt támasztja alá, hogy a testiség, a fizikai létezés felől közelítenek a spanyol eredetihez képest átintellektualizált Don Juanhoz, akit az Európai kultúra ősi, gátlástalan erejű hódítóból az eszményit kereső hőssé formált át. A rendezés a molière-i cselekményszálat és figurákat alapul véve saját vállalása szerint sem a megszokott színházi eszközökkel keresi a választ ezekre a kérdésekre: szerelem, szenvedély, fogyasztás, kockázat és/vagy erkölcs, felelősség, hit, biztonság? 
A háromszintes állványrendszerrel felszabott térben a dramaturgiailag jó érzékkel összeválogatott „klasszikus” szövegrészletek a „mai” vendégszövegekkel súlyos csomópontokat képeznek, mégis egyenrangúvá képesek válni a test kommunikációjával, a gesztusok, hangok fizikai valójával. A rácsok közt vergődő, pihenő, megelevenedő illetve örökre becsukódó, elvesző férfiak és nők viszonya egy-egy közös zümmögésben, zajban, simításban, köpésben nyilvánul meg, míg Don Juan mindenkivel fölényesen bánik „el” az idegen város tágas, lenti terében, láthatólag nem törődve élettel, halállal, örömmel, fájdalommal. Ő egyedül nincs az építmény korlátai közé szorítva, viszont a társadalom morális vezetői, építményei és kísérője nélkül végül teljesen magára marad. 

A végső, kissé „szájbarágós” és szentimentális zongoraszóló és Kispál ZáR AZ éGBOLT szövege ellenére nehezen tudunk azonosulni a szereplőkkel, az eltárgyiasuló vagy éppen távolságtartással rendelkező nők, féltékeny, irigy, legyőzött, konkurens férfiak érzelmi megnyilvánulásaival, a zongorahangok és a tisztítókendő körző ritmusával. 

A részben improvizációra épülő szegmensekből a néző annyit visz magával, amennyit be tud fogadni, de az a pár perc vagy hosszabb részlet sokáig fogja foglalkoztatni, legyen az érzelmi, gondolati, vagy audiovizuális, érzéki élmény formájában. Forgathatjuk ugyanazt, máshogyan, mint ahogy saját életünkben saját gyengeségeinkhez is mindig másképp közelítünk. 

Ez a pózokat és erőlködést nélkülöző, ritmusában és hosszában is jól eltalált est erénye és mássága: Don Juan erejében, kivételességében érez rá annak gyengéire és hétköznapiságára, miközben szabad teret hagy a véletlennek, a játéknak. A kő, papír, olló esetlegességének, a tudattal rendelkező egyén létezése abszurd, épp tudatossága miatt kiszolgáltatott voltának.
Nehézsége ugyanez: a legtöbb néző(nő) ugyanis feltehetőleg végig a „donjuanra” fog várni.