Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátjuk a vicsorgó kutyacsordát a sötét utcákon át rohanni, Ari Folman filmje magával ránt. Együtt haladunk őrjöngő kutyákkal, pusztító tankokkal, utazunk térben, időben és a képzeletben. Megrázó és felejthetetlen utazás a Libanoni keringő, ugyanakkor katartikus és tisztító erejű is, hiszen megmutatja, hogyan kell szembenézni egy történelmi traumával.

Amikor egy interjúban Ari Folman rendezőtől megkérdezték, hogy mi volt a legnehezebb a film elkészítése során, azt válaszolta, hogy magának a történteknek a felidézése, a szembenézés a múlttal, és annak tudatosítása. Filmjének fő motívuma ez a tudatosodási folyamat, főszereplője pedig saját maga animációs képmása. A történet elején gyerekkori barátja megkeresi, hogy elmesélje neki rémálmát az őt üldöző 26 kutyáról, mely a libanoni háború óta, vagyis húsz éve kísérti őt. Amikor a barát megkérdezi, hogy emlékszik-e a háborúra, csökönyösen ismételget egy szót: Nem, nem, nem.

A kiindulópont tehát a legegyszerűbb reakció, a teljes tagadás, a megtörténtek meg nem történtként kezelése, de a megpiszkált emlékeket már többé nem lehet visszanyomni a tudat mélyére. Miután újra és újra bevillan agyába egy kép, amint ő és katonatársai meztelenül az éjszaka közepén nesztelenül kisétálnak a tengerből és eléjük tárul egy lebombázott város képe, nekilát, hogy felkeresse azokat, akik ott voltak vele a háborúban, hogy az ő emlékeikből összeállítsa sajátját.



Elkezdődik a furcsa keringő az egyetlen megmaradt víziószerű emlékfoszlány körül, mely köré lassan felépül egy történet, az 1982-es libanoni háború, valamint a Szabra és Satila menekülttáborban lezajlott tömegmészárlás története, ahogy azt egy akkor 19 éves fiú látta.

A Libanoni keringő amióta vetíteni kezdték a világ mozijai sorra nyeri a fesztiváldíjakat. Az Európai Filmakadémia a zenéjét jutalmazta, az amerikai Filmkritikusok Nemzeti Társasága az év legjobb filmjének kiáltotta ki, a Brit Független Filmdíj-átadáson és a Golden Globe díjátadón pedig a legjobb idegen nyelvű film díját kapta meg. A széleskörű elragadtatás érthető. Ez a dokumentumfilmet, az animációs filmmel ötvöző mozi nemcsak mondanivalóját tekintve fontos, de tökéletesen szerkesztett munka, lenyűgöző képekkel, és kivételesen jól válogatott zenékkel.

Ahogy maga a cselekmény is egyben szól valós események utáni nyomozásról és a lelken belüli kutakodásról, úgy a képeket is felváltva érezzük szürreális vízióknak, vagy épp a valóság híradószerűen tálalt, reális másának. A film nem a Richard Linklater által a Kamera által homályosanból ismert úgynevezett „rotoscoping” technikával készült, - amikor egy előre leforgatott filmet képkockáról képkockára rajzolnak át animációvá –, így nem egy homogén képi stílussal találkozunk. A vegyes, (kézi rajzi, két-és háromdimenziós) technikáknak köszönhetően hol sablonszerű, sematikus ábrákat, hol teljesen filmszerű jeleneteket látunk, attól függően, hogy az aktuális jelenet hangulata mit kíván meg. Ugyanígy változnak a színek és tónusok is. Bombák és rakéták robbanásai színezik szürreálisra a valóságot, ugyanakkor valóságos színekben látjuk például Ari képzelődését a valójában rommá lőtt, kifosztott bejrúti repülőtér luxustermékeket áruló tarka duty free shopjairól és a kedvelt turista célpontok felé indulásra kész repülőiről.

Szintén érdekes mix a fim zenéje, mely tökéletesen illeszkedik a film különböző rétegeihez. A diszkó hajón, amelyen a fiatal fiúkat a háborúba viszik, a nyolcvanas évek szintipop bandájának, az OMD-nek a slágere, az Enola Gay szól, mely nem mellesleg arról a repülőgépről kapta a nevét, amelyik Hiroshimára ledobta az atombombát. Amikor a háborúból egy nap eltávozást kapott Ari elindul, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki a háború előtt kidobta őt, Johny Rotten-féle Public Image Ltd.-nek a száma harsog: This is not a love song. De látunk groteszk háborús videóklippet miközben a Cake együttes száma alapján (I bombed Korea) készült I bombed Beirut című dal szól, és hallunk Bach zongoraverseny átiratot is, de a leghatásosabb zenei élmény mindenképp az a jelenet, amely a film címét is adja. Frenkel, az egyik katonatárs transzba esve „táncol” fegyverével a kezében golyózáporban Beirut utcáin az akkor már meggyilkolt Basir elnök házfalakra ragasztott arcképei között Chopin keringőjének dallamára.



A már-már emelkedett hangulatot a nyers valóság követi. A szervezetből kilökődött emlék, a meggyilkolt elnök halálát követő embertelen mészárlás, melyben ha csak szemtanúként is, de cinkosságot vállalt, végre kristálytisztán rajzolódik ki Ari előtt és előttünk is. A megtisztuláshoz, a feloldozás esélyéhez szükséges szembenézés pedig már nem tűr meg semmilyen torzítást. A rajzolt képeket felváltják az eredeti, híradós felvételek, halottaikat sirató, jajgató asszonyokról, és a brutálisan legyilkolt nők, férfiak és gyermekek hulla halmairól.