„Tanya, hóesés, disznóvágás. A torról késnek a vendégek, helyettük furcsa vándorok érkeznek. A Gazda ingerült, a szolga rohan, a Gazdáné türelmetlen, a Komaasszonyok káromkodnak, az Öregasszony útban van. Egyszer csak összetörik alatta egy szék... és aztán elszabadul a pokol.”

A pokol azonban nem itt kezdődik Dömötör András „népiesch” rendezésében. 
A piros-fehér menyecskeruhába és díszparasztba öltöztetett szereplők torz karikatúrái a mesékből ismert kukoricajancsiknak, a gonosz, kapzsi gazdának, a telt, korlátolt gazdasszonynak. Az operett-komaasszonyok fodorbillegetve darálják a húst, takarítják a portát, miközben a gazda feneküket simogatja. Készülnek a vendégek fogadására. 

A srég idillhez a színpadkép nagymértékben hozzájárul. A középen elhelyezkedő portán mini-kerítés mini-kúttal, mini-báránykákkal, mini-tujákkal és óriás kerti törpékkel, kerámia-libákkal. A régi világról alkotott klisék, a nyakas „népnemzeti” elképzelések és a mai középszerű, a giccs furcsa keveredésének világa ez, a zsúptetős házrésszel együtt. Utóbbi is épp akkora, hogy a szereplők ki-be vihetik belőle a kolbásszal, hurkával, tokaszalonnával megpakolt tálcákat, a két vándor pedig minden gond nélkül felmászhat a tetejére. Amely felnyitható, és belül csupa tükör. De ez a tükör nem a mézeskalácsház kis ablaktükre, és nem is csak tükröt tart a szereplőkről. Az öregasszony halálakor összetörik, így téve lehetővé a játékban a tükör szimbólumának babona felőli felhasználását is. 

Itt kell szót ejteni arról a szereplőről, aki szótlanul meghúzódva vesz részt a cselekményben, olykor tör csak össze egy porcelánlibát, üveget, keni be „kecsapvérrel” a „tiszta udvar, rendes ház” tornácát, vagy zúzza össze a tükröt, ami az öregasszony halálának pillanatát jelzi. Ez a figura a disznóból ténylegesen kibújt lélek, az ártatlanok nevében bosszút álló sors. 
A rózsaszín sertés a közönség beléptekor egyedül van a színen, ügyetlen ide-oda tántorgásával azonban egyáltalán nem kelti egy „szép, kedves” röfi benyomását. Az ormótlan kosztüm, melyet a disznóvágáskor darabokra lehet szedni, hogy látszanak a csonkok végei, ugyanúgy inkább elidegeníti a nézőt a látványtól, minhogy sajnálatot, együttérzést keltsen. 

Ez igaz minden szereplőre, így a két vándorra is, akik hagyományos mesei szöveggel, hosszú útjukra hivatkozva kéregetnek a jó illatú disznótorból; teszik mindezt gyapjúkardigán alól kivillanó ufós pólóban. A városból érkezhetnek, és nekik sincsenek morális gátjaik – az éjt kivárva lopják meg a gazdát, az más kérdés, hogy az autós szökés boszorkányos fordulatokat tartogat számukra.
Természetesen minimum ugyanilyen gátlástalanok a városi méltóságok, „a jegyző, a bíró, a kántor”, akiket a gazda meg akar nyerni – közelednek a bírósági és iskolatanszéki választások. A színpadképbe illő piros kocsin érkeznek, és nem kell sok idő, míg prédikációik után hangos „disznólkodásba” csap át a látogatás: szexuális utalás lesz minden egyes zsíros kolbászból, pálinkásüvegből, de még a gémes kút rúdjából is. 

Hiába akarna inkább menekülni a két fiatal komaasszony a baljós események láttán: a disznóorrú, malacmaszkot tangájuk előtt viselő előkelőségek kedvében kell járniuk. Mígnem a gazda kivételével mindenki kidől. Ő a zene megszűntével is ropja a csárdást furcsa, stilizált mozgásával – talán a pokolig. „Jaj, meg kell halni” – nyög fel a felesége, és nem tudni, a porta elfordulta az örök pokolra süllyedést jelenti-e. 

Mindezek után az öregasszony, akit saját kapzsi fia kívánt a halálra, boszorkaként emelkedik a magasba, ha úgy tetszik, a mennyek országába. Viszi magával a disznót is a piros csodaparipán. Lázár Kati legalább annyira meggyőző „jó” boszorka, mint elesett, a régi világot képviselő öregasszony. Az előadás egyetlen értékeket képviselő pontja. 

A különböző vizuális-projekciókkal olykor funkciótlanul megtámogatott rendezés egyenrangú részét képezi az egyrészt operetteket kifigurázó, másrészt atonális operához közelítő élő zene. Ezt a furcsa egyenetlenséget erősíti tovább a kevés, hullámzó minőségű szöveg, az énekbeli elcsúszások, a negatívba stilizáltság, nehezítve a néző látottakhoz való viszonyulását. 

A meghökkentő, elidegenítő expresszivitású cselekménnyel, szöveggel és látvánnyal rendelkező bemutató időpontja több szempontból is szerencsés volt. Nemcsak a zenejáték János vitéz bemutató párjának tekinthető, de épp a disznóvágások idejére esik. Vidéken ilyenkor már javában fenik a kést, kavarják a zsírt, a vér megfagy az földutak tócsáiban.
Valahogy ilyen furcsa élményt kelt ez a színházi produkció. Semmi esetre sem könnyű megemészteni a kicsit több mint egy órát: ami sok, az sokk.