Ünneplésre méltó része-e ma a zene a magyar kultúrának? A Magyar Kultúra Napja alkalmából föltett kérdésére Kocsis Zoltán zongoraművész, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár főzeneigazgatója válaszolt.

"A magyar kultúrát - és benne a zenét - például azzal is ünnepelhetnénk, hogy megkapja az őt megillető állami támogatást. Mert az nagyon tetszetős, ha azzal kérkedünk külföldön, hogy zenei nagyhatalom lennénk... Megjegyzem: ilyenkor néhány kiválóságra szokás hivatkozni. De olyan munkaközösségek, művészi csoportosulások, amelyek tényleg le tudnának valamit tenni az asztalra, nem kapják meg a kellő támogatást. Néha persze kételkedem, vajon igazam, igazunk van-e? Lehet, hogy talán nem is olyan fontos például a zenekultúra, mint amilyennek a művelői tartják" - foglalja össze gondolatait a zongoraművész-főigazgató. Majd azzal folytatja, hogy hiába vannak teltházas koncertek a Művészetek Palotájában, az emberek figyelmét tudatosabban kellene irányítani.

"Ahelyett, hogy a zenei nagyhatalom titulusunkat szajkóznánk, inkább szembe kellene nézni azokkal a kulturális közállapotokkal, amelyek az életünket érintik. Amelyek a családokban kezdődnek, a tanintézményekben folytatódnak és aztán valahol itt csapódnak majd le. A magam példáján tudom, és igenis vezetni kell a fiatal nemzedéket. Ha rosszul vezetik, vagy ha egyáltalán nem vezetik, akkor persze, hogy szembenézhetünk egy olyan társadalommal, amelyben az anarchia mindennapos. Igazán nem akarok leszólni semmit és senkit, mélyen tisztelem a matematikusokat. De nem értem például, hogy miért kell ilyen fokon tanítani a matematikát akkor, amikor a zenét sehogy sem? Az általános iskolát elhagyó gyerek a minimummal sincs tisztában! Márpedig azt gondolom, hogy a muzsika igenis hozzá tartozik a mindennapi léthez, hogy az emberiség ősidők óta együtt élt a zenével" - nyilatkozta Kocsis Zoltán.

A külföldön is alkalmazott Kodály-módszerről elmondta, hogy mivel a módszer nagyon ellentmondásos, sokan megpróbálták leépíteni azt, amit a mester fölépített: "Van, aki kifejlesztette a saját módszerét, és azt állítja, hogy a Kodály-módszer egy nagy marhaság. De még mindig jobban tisztelem őt, mint azt, aki teljesen elveti a Kodály-módszert és pusztán minden kötelezettség és minőségi felelősség nélküli zenehallgatásokkal helyettesíti az aktív éneklést, muzsikálást. A Kodály-módszert minden ellentmondásossága dacára használni kellene, és meggyőződésem, hogy léteznek azok az eszközök, amelyek révén ez a módszer az oktatás integráns része maradhat".

Külföldi példák közül Finnországot emelte ki, ahol az oktatás területén semmilyen recessziót nem tapasztalt, pedig - mint mondta - nyilván őket sem kerülték el a negatív gazdasági folyamatok. "Amikor először jártam ott, 1974-ben már 9 orgonája volt a Sibelius Akadémiának! Ekkoriban avatták föl a 20 ezer négyzetméteres Finlandia Hallt, amit azóta kinőtt a közönség és újat kellett építeniük. Nemcsak Helsinkiben, hanem Turkuban, Kuhmóban, Ouluban, Lahtiban és máshol. És nagyon büszkén említették a múltkor, hogy ők teljes egészében átvették a Kodály-módszert. Nem véletlen, hogy ennyi kiváló finn karmester szaladgál a világban. Hozzátehetem másik személyes tapasztalatomat: nemcsak Finnországban, hanem széles körben, egész Kanadára kiterjedően használják a Kodály-módszert."