A tavasz idén háromszor is ébred Budapest színházi évedjában: Horváth Csaba koreográfiájaként és musical formájában is látható lesz majd. A prózaváltozat most került bemutatásra a Karinthy Színházban.

A jó színházhoz minimum kell egy jó darab, jó színészek és egy jó rendező. Ezek együtt képesek arra, hogy több mint száz évvel megírása után is hasson a történet, a szöveg. Az elkészült előadás igazolja, mennyire aktuális a téma: a felnőtt és felnövő generáció közötti feszültség, amelyet számos tabu és berögzült koncepció, életvezetési modell gerjeszt. Annak ellenére, hogy körülvesz minket a testkultuszról, a szexualitásról való audiovizuális, mediálisan támogatott „beszéd”, esztétika, Wedekind koráéhoz hasonló prüdéria is jellemzi társadalmunk. 

A „szex, szerelem, gyengédség” alapvetően intim közeget igénylő területe pont az olyan intimebb, érző környezetből szorul ki, mint a család, iskola: legyen az korlátoltság, az egyéb információforrások bősége, a felelősségtudat vagy az idő hiánya miatt. Kíváncsi lennék például, hogy Jancsi fiú társához intézett szerelmi vallomását megbeszéli-e majd valaki is a jórészt középiskolás közönség ezen a ponton kuncogó és elpiruló tagjaival. 

Pár kivételtől eltekintve azonban a fiatalok többsége őszinte figyelemmel követte a kevés húzással élő, a jeleneteket és elemeket a maguk komplexitásában megtartó előadás történéseit. Ennek pedig kevéssé a rendezés átgondoltsága, szimbólumokkal és motívumokkal operáló következetessége az oka, mint a színészek teljesítménye, és nem utolsó sorban életkora – attól függetlenül, hogy a rendező minden bizonnyal előfeltétele az utóbbiak működőképességének.
Vidovszky György újra fiatal „kamaszszínészeivel” dolgozott, élükön a két főszereplőnek tekinthető Dér Zsolttal és Koloszár Andrással. 
Sőt, érdekes, az autentikusságot emelő fogás, hogy a Dér család többi tagja is fellép: a színlap alapján feltehetően Dér Zsolt szülei alakítják Dér Zsolt szüleit, a független szellemű anya figuráját teázó, füstölőillatba burkolózó asszonnyá formálva, hogy Wendla kerekded anyukájának korlátoltsága lehessen a másik véglet a nevelési liberalizmus skáláján. Ezzel a pedagógia máig megoldatlan kérdésfelvetéséig vezet el a darab: mi a helyes nevelés, hol és hogyan húzzuk meg a felnövő gyerekek szabadságának határait úgy, hogy az ő érdekeiket tartjuk szem előtt. 

A fiatal színészek szájából egyszerűen hitelesen hatnak a mondatok. Azt is írhatnám, hogy egyszerűen és hitelesen. Még az olyan, ma már kevéssé hihető jelenetek is működnek, amikor Wendla a gyerek keletkezésének titkát kutatja, és az anya válaszával megelégedve nem érti, nem tudja: gyereket vár. A szövegben első olvasásra talán eltűnő sorsok is felvillannak és fennálló, aktuális problémaként elevenednek meg, mint a szülei által fizikailag bántalmazott Ilze, vagy a perverz, gazdag férfiaknak kiszolgáltatott örömlány, Zsuzska története. 

A rendező nem ad a fiatalok kezébe és szájába hamis, őszintétlen eszközöket, hangsúlyokat. Ok-okozati, részletes karakter-elemzés látszik a produkción, ahol még a szürreális jelenetek is egyszerű eszközökkel, ámítás nélküli megoldással élnek. Wendla és Menyus szerelmi együttléte a lenti kamrában zajlik, és egy kamera vászonra vetítve mutatja jelenetet, a halott Marci feje valóban a hóna alól néz ránk a borostyánnal sűrűn beborított térben. A projekciók és a zenei betétek, a németül elhangzó dalok nemcsak kiváló hangulatfestők, de korokat csúsztatnak egymásba szinte észrevétlenül. 

Az előadásban a szürreális, a szorosan vett cselekménytől elemelkedő részek, a tanárok torz karikatúrái sem kerülnek húzásra: minden kimondható, eljátszható, vállalható. Minden jelentést hordoz a mában is, és mindeközben esztétikai élményt nyújt. Nemcsak valódi és örök kamaszoknak.