Kezdjük a kötelezőkkel. K. F. 1823. január 22-én fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt, 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának áldozzuk a dátumot, és arra gondolunk, milyen jó a kultúrára gondolni. Meg kiosztanak néhány díjat. Ennyi? Ennyi. De legfőképp: csütörtök, szemerkélő eső.
Na, tehát a Himnusszal nincs gond, az ünnep mai állapota a problémás. Van ugye nemzeti ünnepünk (március 15.), méltán az, semmi bajom vele. Van viszont egy állami ünnepünk (augusztus 20.), amivel annál több. Hogy micsoda ez az augusztus 20-a azon túl, hogy szerencsés esetben ez a nap intézi az utolsó nyári hosszú hétvégét, azt könnyen össze lehet írni. Tehát: 1083-ban ezen a napon avatták szentté István királyt. Elég érv ez ahhoz, hogy az elsőszámú állami ünnep legyen? Nem elég. Az Új Kenyér Ünnepe. Elég érv ez ahhoz, hogy az elsőszámú állami ünnep legyen? Sokkal inkább, de leginkább ez sem elég. 1949-ben ezen a napon lépett hatályba az új Alkotmány. Elég érv ez ahhoz, hogy az elsőszámú állami ünnep legyen? Elvileg elég volna, ha nem tudnánk, hogy 1. az az Alkotmány már csak de iure létezik, de facto pontról pontra kicserélődött 2. a dátumválasztáskor Szent István és az Új Kenyér csak látszólag volt ürügy, sokkal inkább volt az a háttérben, hogy ezt a kettőt elhomályosítsák, felülírják. A rendszerváltozás óta, amikortól már nem „az Alkotmány Ünnepe” augusztus 20-a, a sajtó és a közvélemény Szent Istvánra, az ő hagyományára tolja rá ezt a napot, olvastam már olyat is, hogy Szent István halálához kapcsolják - ami viszont augusztus 15-én volt. Ez azonban csak szőrszálhasogatás - egy idő után jelentéktelenné válnak a részletek, a hagyomány maga megteremti a hagyományt, tehát ha egy ideje ez az ünnep, akkor akár maradhatna is az.
Teljesen más jellegű bajom van augusztus 20-ával. Lényegében az, hogy ha van egyáltalán bármi ünnepelnivalónk ezen az államon, akkor ebből az ünnepből miért kell az elsőszámút faragni. Logikai kérdés, hogy a magyar állam léte mennyire volt magyar ügy az ezer év folyamán. Tudomásom szerint csak a célfotónál, épp az összeomlás előtt értük el az ötven százalékot a nemzetiségi arányok tekintetében - Horvátországgal együtt még akkor sem. Ha a magyar államot ünnepeljük, ünnepeljük-e az elmúlt ezer évet a közös államunkban lehúzó népeket? Úgy illene, nem? Ha már velünk harcolták le. De nem, nekünk eszünkbe se jutnak. Vagy: a határon túlra került területeken ezek leszármazottai ugyanígy ünnepelni valónak tarthatják a magyar államot, csak mert 1920-tól visszafelé az ő őseik is ennek az államnak a polgárai voltak? Úgy kéne - de megvan rá az okuk, hogy nem teszik.
Vagy másfelől: a határon túli magyarok mi a bánatot ünnepelhetnének a magyar állami ünnepen? Semmit. A magyar állam ünnepe köré a történelem olyan környezetet teremtett, amelyben ez az ünnep, pláne elsőrangú állami ünneppé emelve: kirekesztőnek hat.
Az igazi dolog, ami összetartozást kelt, a közösen megélt történelmi eseményeken túl (ezért van a helyén március 15-e), az nem más, mint éppen a kultúra. A közös kultúra, ami Szatmárcsekétől Hollywoodig azonos kódrendszert használ. A kultúránknak egyaránt része Dózsa György és az őt kivégeztető Ulászló - utóbbi Dobzse László néven, természetesen. A kultúránknak egyaránt része a tönkretett Széchenyi és Ferencz József - utóbbi Ferencjóska néven. A kultúránknak része Gera Zoltán - Gera Zoli néven. A kultúránknak része Houdini. Része a tihanyi visszhang. Minden, ami mindenhol, ahol magyarok élnek, jelent valamit. Nem ugyanazt, hanem valamit. Amit szóba hozhatnak. Az állam: más. Trianon az államnak egy elfogadott és kihirdetett törvény, a kultúrának finoman szólva több. A kehidai oklevél, ami az államiságunk alakulásában valóságos mérföldkő: a kultúránkban lényegében semmi. Petőfi Sándorról a magyar kultúra azt tudja, hogy Petőfi Sándor, a magyar állam viszont azt tudja, hogy egy képviselőjelölt, akivel végül nem kellett munkaszerződést kötni.
Augusztus 20-án, amikor mindenfajta tisztikereszteket adnak át, az elismert teljesítmények kivétel nélkül a magyar kultúra területén elvégzett teljesítmények. Mindegyik. Ha katonát tüntetnek ki, az is. Egyszerűen nem értem, hogy miért ne lehetne ezeket az állami elismeréseket január 22-én átadni. Január 22-nek így maradnak az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos elismerések. Karanténban, mintha azok másodrangúak lennének. És a közszolgálati csatornákon a szokásosnál kettővel több tematikus, amolyan „kimondottankultúrás” műsor megy le. De az ember akkor sem érzékel többet a Magyar Kultúra Napjából, mint hogy csütörtök van, és barátságtalan idő.
Van egy javaslatom. Az államiságunk, a történelmünk, a „vérzivataros századok” tényleg megérnek egy napot, amikor az állam (választott vezetői szájával) dicsérheti a saját nagyszerűségét. De ha igazi, amolyan igazimagyar, amolyan összetartozós ünnepet keresünk, nem is lehet másra gondolni, mint a Magyar Kultúra Napjára. A népek kultúrái hatnak egymásra (Zrínyi nekünk is, a horvátoknak is valaki, a puliszka a románoknak és a magyaroknak is valami), a kultúrák nem ellenségei egymásnak - a magyar kultúra nem elválaszt a szomszédoktól, hanem amellett, hogy identitást ad nekünk, össze is kapcsol velük. Ez az állam mindig csak szétválasztott. Amikor fél Közép-Európát egybefoglalta, akkor azért. Az állam leginkább csak arra volt eszköz, hogy utáljuk egymást. Arra, hogy utáljuk a szlovákokat, de utáljuk a határon túli magyarokat is, és most már arra is kiváló eszköz, hogy az államon belül élők is utálják egymást.
Semmi többet nem javaslok, mint hogy vegye el azt az egy munkaszüneti napot a magyar állam saját magától, és adja oda a magyar kultúrának. Ünnepelje magát tűzijátékkal, katonai felvonulással, amivel akarja. De a nép csak akkor érzi, hogy január 22-e: Valami, ha szerencsés esetben ennek a napnak köszönhetően mehet el wellness-hétvégére. Mert így: tényleg nem veszi komolyan. Egy sokkal sportosabb, ügyesebb, magában biztosabb állam meg merné ezt tenni.
