Nem mindig van ilyen csoda. A harminc centisre már harckocsival is – mondja Miska bácsi. Tíz éve, ha volt ilyen, na akkor még átsétáltunk Fonyódra. Kutyával. Az a ködből is kivezet. Mert ha a tó közepén megtalál a köd, akkor napokig is elbolyonghatsz. Meg a kutya megérzi, ha forrás van, hőforrás a jég alatt.

De különben nem lenne veszélyes. Ha a lékhorgászok kiraknának három szál nádat, mielőtt elmennek. Akkor látnád a lyukat, és nem zuhannál bele… - na de ezek – legyint –, ebbe’ az országba’ mindenki leszar mindenkit. Néhány száz méterre járunk a parttól. Bandukolunk az öbölben. Nyáron itt fogtuk meg majdnem azt a pontyot.

A pontyot általában majdnem fogjuk, sőt, ez egy egészen konkrét ponty, itt lakik a hinarasban, és gyakorlatilag családtagként kezeljük. Mint egy disszidens rokont, akit mi sosem láttunk, ám mégis él valahol, és gyakorta szóba kerül a vacsoraasztalnál. Hogy Gézáéknál, Sydneyben vajon kapható-e trappista sajt? Ezt a pontyot a majdnemsége miatt hozzuk minduntalan szóba, fogadkozunk, hogy karácsonyra meglesz, vagy húsvétra, esetleg a keresztelőn majd azt rántja ki a Mama. Vajon mit csinálhat most? Hibernáltan fekszik az iszapban, emészti a nyári tartalékokat, vagy disznóként túrja a mirelit kagylót a fenéken? Esetleg feljebb emelkedik, és lezabálja egy lékhorgász botjáról a csalit, hogy az aztán átkozódva összepakoljon szákot, fúrót, pálinkát, és káromkodva hazahúzzon, maga mögött hagyva a lassan hártyásodó lyukat, amibe aztán belezuhan néhány távkorcsolyázó?

A Balatonon, ha igazi tél van, nem hiszed el, hogy egyszer lesz tavasz is. A strandoknak olyan illata lesz, mint az elhagyott roncstemetőknek, áll a hó a partra vetett rothadó vizibicikliken, és nyárról maradt kukoricacsutkát egy roppantással töri ketté a varjúcsőr. Más madár nincs is, és az egyetlen hang a jég bugyborékoló, kutyorgó éneke, ahogy rian, hízik, mocorog. A nádasban csenevész rókák szimatolnak, de egyetlen igazi táplálékuk, a szemét a nyaralók híján megfogyatkozott. A faluba nem mernek bemenni, de talán nem is láttak még tyúkot soha, grillcsirkén és hekken hízlalták kopott bundájukat, és ha nem nyit ki hétvégére a Pötyi csárda vagy a Muskátli, bizony be fognak nézni a CBA mögötti parkolóba, az alumínium konténerek közé, a 71-es út túloldalán. Most még ezt is megtehetik, alig van forgalom, az egyetlen jármű, amivel ma találkoztunk, egy kecses kis jégvitorlás, gazdátlanul várja a szelet, ami nem jön.

És azért van ember is. Vagy csak délibáb? A látóhatár peremén hosszú lebernyegben siklik a kaszás. Nem, nem kasza, hokiütő. Egy magányos játékos kergeti a korongot Tihanytól Keszthelyig. Látomás. Talán a fehérség okozza, az ég és a jég összeolvad az árnyéktalan fényben. A szem káprázik, a láb lefagy.

Zarándoklat ez, egy kiscamino, egy séta a jégen Révfülöpig, hogy aztán rövid és hosszú italoktól kimelegedve fohászkodjunk, hogy jövőre is. Jégre megyünk, Misibával. De akkorra már meglesz a ponty. És minden léket majd nádszál jelez. Olyan lesz az ország.