A Műcsarnok nagy vállalkozásai közé tartozik, hogy olyan neves, a képzőművészeti életben elismert, nagyformátumú, külföldi művészeket mutasson be, akiknek munkái révén a néző bepillantást nyerhet a kortárs képzőművészet irányzataiba, trendjeibe. Ennek köszönhetően láthattuk tavaly Luc Tuymans és Mircea Cantor munkáit, s ezt a trendet folytatja a február 15-ig látható Thomas Ruff retrospekítv kiállítás is.

Thomas Ruff fényképeinek tárgyai sokfélék: csillagok, portrék, gépek. Azonban munkáiban nem az ábrázolandó tárgy a legfontosabb, hanem az ábrázolás módja és mikéntje. Fotói akkor válnak izgalmassá, ha együtt gondolkodunk a művésszel a hogyanról és párbeszédet kezdünk a fotókkal. Grandiózus méretű nagyításai igen szemléletes képet adnak – ahogy a művész fogalmazza meg – „a fotográfia módszeréről, azaz a nyelvtanáról”.

Az egyes témákat sorozatokban - jpeg, Gépek, Substrate, Aktok, Portrék, Más Portrék, Esték, Újságképek, Csillagok – járja körbe, vizsgálja meg, dolgozza fel Thomas Ruff. A sorozatok címei sosem bonyolultak vagy összetettek, sokkal inkább céltudatosak és konkrétak. Minden esetben a fotó tárgyát jelölik meg, így megkönnyítve a befogadó dolgát – tudja, hogy mit kell nézni -, de egyben meghagyva az értelmezés szabadságát. A képek óriás printek, melyek már méretüknél fogva is megragadják a néző tekintetét.

A kiállítóterembe lépve a szemközti falon két hatalmas fotót pillantok meg a jpeg sorozatból. Az egyik egy bombarobbanást ábrázol, azonban amint közeledni kezdek a képhez, egyre többet veszít a láthatóságából. Normál közelségben már csak a pixeleket látom. Ennek a sorozatnak a darabjai eredetileg apró méretű, interneten talált képek, s mindegyik témája a háborúhoz kötődik. A művész éppen New York-ban volt az ikertornyok pusztulásakor. Az ott ért trauma és az erről megjelenő kép-dömping az interneten volt a kiindulópontja ennek a sorozatnak. Bármennyire abszurdnak hangzik, de az interneten keresztül, az öldöklő háborúktól messze, mégis napra készen, frissen szemezgethetünk a legújabb borzalmakból. Ebben az értelemben a távolság és közelség kettősége a néző és a kép között újra formálódik.


Szintén háborúk inspirálta sorozat az Éjszakák is. A képeken látható épületek, utcarészletek zöldes színárnyalatokban bontakoznak ki félreérthetetlenül utalva a háborús felderítés által használt infra-képre. Itt azonban egyfajta voyerizmus figyelhető meg. A képeket szemlélve fokozatosan tudatosul bennünk, hogy olyat nézünk, amit normál esetben nem láthatnánk. A beállítások az ipari kamerák képeit idézik. Így a megfigyelés, egyben megfigyeltségbe is átfordul. Az emberben megszületik a "nagy testvér minden lát” érzése, kíváncsiság és félelem keveredik a nézőben.

A Műcsarnok szinapszisa előtt figyelmeztetés: 18 éves korhatár alatt nem ajánlott a képek megtekintése. Ebben a klasszikus térben jelennek meg az Aktok sorozat darabjai. A felhasznált képek ismét az internetről származnak, azonban a téma ezúttal a pornográfia. A pornográfiát legtöbben a nyersességük miatt ítélik vagy utasítják el. A kiállított képek azonban a különböző direkt roncsolásnak – homályosítás, túlnagyítás - köszönhetően, mégis sokat elfed ebből a nyersességből, így fordítva azt a visszájára.


Az már Thomas Ruff humorát mutatja - a művész maga alakította ki az installáció rendjét – hogy az Aktokkal szemben a Csillagok sorozat képei láthatók. Itt újra előkúszik a közelség és a távolság kettősége. Mi és honnan látható, minek és honnan van jelentése. Azonban a Csillagok sorozatban megjelenik a művészet és tudomány kettősége is. Európában e kettő egymás mellett, egymást erősítve, segítve fejlődött hosszú évszázadokon keresztül. A művész – aki gyerekkorában nem tudta eldönteni, hogy csillagász vagy fotós legyen - a reneszánsz korát, a geometria újrafelfedezése és a perspektíva megalkotását, hozza példának, melyek újraértelmezték a festészetet is: Bár a hatalmas felbontású lencse újabb és újabb csillagokat mér be, egy bizonyos távolság után, már csak a tudásunk miatt kutatunk további csillagok után. Tudomány és technika így találkozik össze a fantáziával és a művészettel.

A tudomány sokkal konkrétabban jelenik meg azonban a Substrate és a Zycels – ez utóbbi a művész legfrissebb munkája – szériákon. A Substrate sorozat óriási printjein színes foltok láthatók, minden különösebb jelentés nélkül. A képek megértéséhez szükség van a falra kitett tájékoztatóra. „Thomas Ruff nagyon sok digitálisan kódolt képet mosott egybe, míg megkapta az előttünk látható állapotot. Így jutunk el oda, hogy a formák feloldódnak, s egy vibráló szín kavalkád kerül a szemünk elé. A fotó megszabadul a külső formákhoz kötött ábrázoló jellegétől, s absztrakttá válik.” Míg a Substrate a színekkel játszik, addig a Zycels a vonalakkal. Így az absztrakt kép létrehozásának egy másik formája jelenik meg a szemünk előtt. Arról nem beszélve, hogy a Zycels elszabadult „kotta-vonalai” a zene szabadságát idézik meg.

Az előbbiekhez képest sokkal testesebbek a Gépek sorozat darabjai. A fotók ebben az esetben is manipuláltak, melyeken az utólag újraszínezett gépek szinte szobrokká alakulnak. Ezt a hatást erősíti a steril miliőt, a kosztól megfosztott környezet, s nem utolsó sorban a zajtalanság. Némi önreflexió is tetten érhető ebben az esetben, ugyanis korai képmanipulációra alkalmas gépek láthatók a fotókon.

A nemzetközi ismertséget a Portrék sorozat hozta meg Thomas Ruff-nak. Ennek első változatában a képek még normál (18x25) méretűek voltak. A művészt azonban nagyon zavarta, hogy az emberek az ismerőseiket keresik és találják meg a kiállított képeken. Ekkor talált rá az óriás formára, ekkor kezdte el alkalmazni a nagyméretű printeket, melyek mind a mai napig meghatározzák a művészetét. A portrék emberméretű nagyításai szembesítik a nézőt azzal az egyszerű ténnyel, hogy fényképet néz. Egyszerű eljárás, mégis képes megfosztani a képet a hétköznapi szemlélet módtól. A terem közepén állva egyszer csak törpének és egyben kiszolgáltatottnak is érezzük magunkat a szenvtelen, érzelemmentes tekinteteknek kitéve.


A Portrék problematikájának a továbbgondolását valósítja meg a Más Portrék széria. Ezeknél a képeknél a rendőrségi eljárást hívta segítségül a művész. A fantomrajzok paneljeiből Thomas Ruff megpróbálta létrehozni a portré-archetípust. Azt az arcot, mely miden portrénak az alapja. Az arcot, mely senkihez és semmihez nem köthető. Azonban hiába a személyiségtől, az egyéntől elvont arcrészletek, azok kombinációja minden esetben egy új arcot és egyben egy új személyt hoz létre. Hiába látjuk a felhasznált technikát: a közös szemöldököt, az azonos száj formát, a megegyező orrot, ennek ellenére mindegyik portrét valamilyenek látjuk: kedvesnek, viccesnek, szomorúnak. Tulajdonságokkal és történettel ruházzuk fel őket, s ezzel erősen szembeszegülünk a művész eredeti céljával.

A végén már csak egy sorozat vár megfejtésre a kiállításon: az Újságképek. Az újságokból kivágott és felnagyított képek ugyanazon a károsodáson mennek keresztül, mint a jpeg sorozat képei. Itt azonban a pixelekre esés helyett a szemcsésedésnek lehetünk szemtanúi. Más technika, más eredményt szül, hiszen a felnagyított újságképek az eljárás ellenére megőriznek egy bizonyos textúrát, egyfajta tapinthatóságot. A szövegektől megfosztott képek, amennyiben számunkra felismerhető és megismert figurát (Nixon, Hitler, Sztálin), tudott történelmi tényt ábrázol, akkor szöveg nélkül is hordozzák, felidézik az eredeti hírt. Azonban teljesen más a helyzet azokkal a képekkel, melyek egy madarat, egy régi villanykapcsolót, két kísérleti kecskét mutatnak. Ezek a nagyítások - szövegek nélkül - már csak a saját fantáziánk, ismereteink alapján képesek újra történetté, hírré alakulni.


Thomas Ruff az 1980-as években debütáló kiemelkedő művészgeneráció tagja. A „Düsseldorfi Iskola” művészeként olyan alkotókkal indult együtt, mint Andreas Gursky, Thomas Struth, Candida Höffer, Axel Hütte. Egy olyan nemzedéknek a tagja, aki először tanulta a fotózást művészeti akadémián. Az igazi nagy sikert a Portré sorozat hozza meg számára. 1995-ben pedig már a Velencei Biennále német pavilonjának volt a kiállító művésze. A Műcsarnokban most látható retrospektív kiállítása munkásságának legfontosabb sorozataiból válogat. A képalkotás speciális módjaival ismerteti meg a látogatót. Ez nagyon fontos momentuma a tárlatnak, hiszen a mai világot elárasztó képdömpingben, amikor akár mobil telefonnal is készíthetünk képet, még fontosabbá válik az elkészítés módja. Ezt a fényképészeti nyelvtant február 15-ig nézhetjük meg a Műcsarnokban.