Két sikeres rendező, két sikeres közönségfilm: A Kaméleon és a Valami Amerika 2. szinte egyidőben érkeztek az év végén a mozikba, és arattak osztatlan sikert. Goda Krisztina és Herendi Gábor rendezőkkel együtt kávéztunk, és beszélgettünk közönségfilmekről, Almodóvarról, Csányi Sándor és Hujber Ferenc bulvárszerepléseiről, és persze arra is megkértük őket, értékeljék egymás filmjeit.

Érdekes, hogy az életben nagyon jó barátok vagytok, ám közben a szakmában konkurensek.

Herendi Gábor: Miért kell a magyar filmeket egymás konkurenciájának nevezni?

Miért, nem azok?

Goda Krisztina: Mi egy hajóban evezünk. Közös célunk, hogy igényes közönségfilmek szülessenek. Ezt az álláspontot szerencsére nem csak mi ketten képviseljük, hanem a szakmából még jó páran. Értelmetlen összehasonlítani a két filmet, az egyik egy sikeres vígjáték folytatása, a másik egy dráma, műfaját, célját tekintve mindkét film más közönséget célzott meg és mindkettő hozta is a maga közönségét. Ezt az összehasonlítást inkább a szakma és a sajtó erőltette.

Herendi Gábor: Olyan ez, mint mikor az almát a körtével hasonlítjuk össze. A sajtó gerjeszti ezt az összevetősdit teljesen feleslegesen. Mára a műfaji filmek kategóriájában több fajta film is létezik a krimitől a vígjátékig. Tagadhatatlan, hogy egy vígjátékkal több nézőt tudsz megmozgatni. Ennek persze ezer oka van. Sajnos, az egyik például az, hogy manapság mindenki rosszul érzi magát a bőrében, és szeretne egy kicsit kikapcsolódni, és azért a sok pénzért, amennyibe ma egy mozijegy kerül, biztosra akar menni, így beül egy vígjátékra. Szomorú, hogy sokak pénztárcája nem engedi, hogy esetleg két filmet is megnézzen - ez egyre inkább érződik a piacon, és rohamosan csökken a moziba járó közönség.

Goda Krisztina: Ugyanakkor nagyon jó, hogy egy-egy sikeres magyar film elvonzza a közönséget a nagyszabású amerikai produkciók elől. Van tehát igény, hogy saját nyelvükön, magyar színészekkel jó filmet lássanak. Ez ugyanaz az igény, ami a bulvársajtóban is érezhető. Igény van a külföldi sztárhírekre is, de még sokkal nagyobb az érdeklődés a hazai celebritások iránt. Az embereknek szükségük van magyar sztárokra, magyar sorozatokra, ahol viszontlátják a saját életüket és szerencsére igény van magyar filmre is.

Mit gondoltok, mennyire vagytok úttörői ezen igény megszületésének? Mármint annak, hogy inkább magyar filmre ülnek be a nézők, és inkább magyar celebeket akarnak látni.

Goda Krisztina: A Miniszter félrelép vagy a Sose halunk meg is ilyen filmek voltak a maga nemükben, de mégis a Valami Amerika volt az, amely váratlanul, neves és képzett hollywoodi producer nélkül hirtelen meghódította a közönséget. Aztán volt egy kis szünet, jött a Magyar vándor, majd a Csak szex és más semmi. Szerintem vannak még olyan filmkészítők, akikre nagy lehetőségek várnak.

Herendi Gábor: A vígjátéknak nagyon komoly hagyományai vannak a magyar filmművészetben; Keleti Márton, Makk Károly, Bacsó Péter – csak néhány név a nagyok közül, ebből a szempontból tehát nem vagyunk úttörők. Volt egy nagy űr a kilencvenes évek végén a magyar közönségfilmek tekintetében, és sokkal nagyobb arányban jöttek a szűk elitet érdeklő művészfilmek. Ez idő tájban a Valami Amerika a frissességével és a fiatalosságával tudott nagyot ütni. Szerencsére ma már készülnek a közönségfilm műfajában minőségi filmek, persze, néha születnek gagyik is, amelyek nagy kárt tudnak okozni, mert ezek miatt fordulnak el a nézők a magyar filmtől. Nagyon könnyű befolyásolni a közönséget, hamar reagálnak. Ha van egy vagy több jó film, azok húzzák egymást, mint ahogy mi Krisztával. Ha jönnek gyengébb filmek, akkor újra és újra vissza kell hódítani a közönséget.

Goda Krisztina: A magyar filmek megítélése gyakorlatilag filmenként változik, és a bizalmat elég könnyű elveszíteni, nagy a tét.


A „közönségfilm” szó nem pejoratív számotokra? Mintha lenne benne némi negatív kihallás.

Goda Krisztina: Inkább a szakma használja pejoratív értelemben.

Herendi Gábor: Igen, valóban a szakmán belül van inkább negatív felhangja, ami szomorú. Én mindig azt hangoztattam, hogy a magyar filmes szakmának, a magyar filmkultúrának igénye van mind a réteg -vagy szerzői filmre, mind a közönségfilmre. Nagyon sajnálatos, hogy az egyik lenézi a másikat.

Goda Krisztina: A Kaméleonnnál az volt a cél, hogy egy fajsúlyosabb műfajjal és mondanivalóval álljunk elő. Benne van a pakliban, hogy egy-egy alkotó más műfajt is ki szeretne próbálni, mint azt a műfajt, ami nagy eséllyel bejön. Nem lehet ennyire beskatulyázni rendezőket.

Herendi Gábor: Ha egyszer lesz rá mód, szeretnék majd én is szerzői, szűkebb rétegnek szóló filmet készíteni, de ez nem megrendelésre megy. Majd ha lesz olyan mondanivalóm.

Goda Krisztina: Szerintem a Lora is ilyen volt, és ráadásul az csak hab a tortán, hogy jó nézőszámot produkált.

Herendi Gábor: Mindig azon gondolkozom, hogy álnéven kellene nekünk művészfilmet csinálni, mert tőlünk ezt nehezen fogadnák el. Ha egy szerzői film mögött X vagy Y elismert művészfilmes rendező neve húzódik, akkor az alkotás minőségétől függetlenül a szakma elismeri, pedig szerintem a művet az alkotó személyétől függetlenül kellene megítélni.


Viszont a nevetekből előny is származhat…

Herendi Gábor: Ez nagy tévedés (nevet).

Goda Krisztina: Más országokban ez így működne, Magyarországon azonban egy erőteljes kontraszelekció működik. Én azt érzem, hogy a Csak szex és más semmi megjelenése előtt valahogy könnyebb volt, azóta nehezebb a finanszírozás megszerzése.

Herendi Gábor: Egyre rosszabbak a gazdasági körülmények, nagyon szűk a piac. A Magyar Mozgókép Alapítványnál az a tendencia, hogy még mindig kevésbé támogatják a közönségfilmeket. Ezt tehát szponzorációval, magánbefektetőkkel lehetne kiegészíteni, ami viszont kegyetlenül nehéz. A Valami Amerika, mint brand ugyan megnyitotta az ajtókat, de ahogy pénzt kellett volna adni hozzá, az ajtók be is zárultak, ténylegesen csak néhány multi tudott a film mellé állni.

Goda Krisztina: Nehéz ezt ízlésesen csinálni. Pont ez a nagyon jó például a Valami Amerika 2 végén, mikor a vége főcímben megjelennek humoros formában a szponzorok. Ez persze nem bevett szokás, nem is biztos, hogy a szponzorok mindig örülnek az ilyen megoldásoknak, és sokszor kompromisszumot kell kötni a szponzor elvárásaival.

Tehát komoly egyezkedések folynak a támogatókkal.

Goda Krisztina: Persze. Akár arról is órákig tartó tárgyalások folynak, hogy hogyan csúszik le a harmatcsepp a reklámozott ital címkéjén. Igaz, egy reklámfilm esetében sokkal több időt és energiát fordítanak ezeknek az elkészítésére. Játékfilm esetében van egy adott mennyiség, amit le kell forgatni egy nap, és erre általában nincs idő.

Herendi Gábor: A szponzoráció valójában zsákbamacska a filmek esetében. Egy megrendelőnek nem mondhatod előre biztosra, hogy a filmed hoz kétszázezer nézőt. Sok a bizonytalansági tényező, ezerszer biztosabb, ha a hirdető megveszi a sugárzási időt a tévében, és leadja a harminc másodperces reklámját. Azokat a marketingeseket lehet meggyőzni, akik amellett, hogy éreznek fantáziát egy film szponzorálásában, szívügyüknek érzik a magyar filmművészet támogatását. Szinte megmérhetetlen a hatása egy product placement-nek (termék elhelyezés), vagy más típusú filmes szponzorációnak, ezért a hirdetők félnek tőle. Nagyon tanulságos volt, mikor a Valami Amerika 2-nél úgy döntöttem, hogy a film végén lesznek a szponzorok megjelenítve úgynevezett „kimaradt jelenetekben”, milyen nehéz volt meggyőzni a cégeket, hogy a róluk szóló jelenetnek viccesnek, akár önirónikusnak kell lennie, mert egy vígjáték végén ciki, ha elkezdünk komolykodni. Sok cég nem látta ezt be, és végül csak azok a cégek maradtak, akik érezték, ez csakis így működhet.

Goda Krisztina: Nagyon kecsegtető az elején a sok ajánlat, aztán másfél hónap múlva kiderül, hogy az égvilágon nem lesz semmi.

Mi az, amivel biztosra próbáltok menni? Például a „sztárokkal”? Nem ért még olyan vád titeket, hogy mindig ugyanazokat a színészeket alkalmazzátok?

Goda Krisztina: Mindig megkapom, hogy csak sztárokkal dolgozom. Ez azért baromság, mert például Csányi Sándor a Csak szex és más semmi forgatása alatt egyetlen bulvárújságban sem jelent meg, mert egyszerűen nem érdekelte őket. Ugyanez volt a helyzet Schell Judittal is. Juci hiába egy Jászai Mari - díjas színésznő, gyakorlatilag széles ismertségüket (nem a szakmai ismertségre gondolok, hiszen az színházi berkekben már régóta létezik) ez a film teremtette meg. Ugyanez volt a helyzet Fenyő Ivánnal a Szabadság, Szerelem esetében. Valóban profitáltak a filmek az ő aktuális népszerűségéből utána, de csakis utána. A Kaméleon esetében engem ez az egész nem érdekelt. Ha egy színész alkalmas az adott szerepre, teljesen mindegy, hogy ismert vagy sem. A lényeg, hogy jó legyen. Trill Zsolt, aki filmekből nem igazán ismert, vagy Kulka János, akit ugye minden háztartásban ismernek, mindketten tehetséges színészek, ez a lényeg. Én nem éreztem ezt elvárásnak, és szerencsére a producerektől sem éreztem annak.

Herendi Gábor: Én is azt gondolom, hogy a szerepre legalkalmasabb színészt kell választanom. Sokan azt gondolják, egyes színészeket azért nem választják, mert már túl sok bulvár veszi őket körül. Néha egyébként engem is zavar, hiszen rárakódik valami az ember személyiségére, ami befolyásolhatja a filmben megrajzolt karaktert. Például Hujber Ferencről már annyi mindent írtak és mondtak, hogy nem tudtam, hogyan lehet ezt majd levakarni róla, de jó színész és maga megoldotta ezt a problémát. Tény, hogy Csányi Sanyi bevisz egy adott számú lánynézőt a mozikba, de közben jó színész is.

Mindkettőtök filmjében központi szerepet kap a pénz, csillogás és persze egy-egy szélhámos is. Nem akarok párhuzamot vonni a két film között, de mégis: mintha mindketten szerettetek volna kicsit elrugaszkodni a magyar valóságtól.

Goda Kriszta: Ezzel vitatkoznom kell, hiszen a Kaméleon egy megtörtént eset nyomán készült. Persze, eltértünk az eredeti történettől, de az ötlet egy valós sztorit dolgoz fel. Megkeresett egy hölgy az interneten, aki valóban egy házasságszédelgő áldozatául esett. Elképesztő volt, amit elmesélt, de még hihetetlenebb, hogy igaz. Ráadásul úgy tűnik, rátapintottunk valamire, ami létező jelenség, csak éppen nagyon nehezen beszélnek róla az áldozatok, mert szégyellik. Az más történet, hogy akár a Valami Amerika 2, akár a Kaméleon (vagy a Csak szex és más semmi) játszódhat bárhol, nem kötődik Magyarországhoz. Illetve attól kötődik, hogy itt játszódik. Nem egy rossz törekvés, hogy olyan történetekkel foglalkozik az ember, ami esetleg megállja a helyét máshol is.

Herendi Gábor: Én egy kicsit fontosabbnak tartom azt, hogy a film szórakoztat. Minden forgatókönyvíró azon dolgozik, hogy minél izgalmasabb történetet találjon ki. De sokszor ők is az életből lopják a dolgokat, gondoljunk csak Almodóvar: Beszélj hozzá! című filmjére. Az alaptörténet egy újsághíren alapult: egy kómában fekvő nőbe szerelmes lett az ápolója, olyannyira, hogy szexuális kapcsolatba lépett vele, és gyermekük fogant. A Lora is egy igaz történeten alapuló sztori volt; a feleségem kozmetikusával történt meg (a vakság kivételével) hogy szerelmes volt, majd a legjobb barátnője lenyúlta a pasiját, aki két héttel később autóbalesetben meghalt. Ezek a történetek léteznek. Persze ki kell mazsolázni azokat, amelyek szélesebb körben számíthatnak érdeklődésre.

Goda Krisztina: Nem biztos, hogy egy feldolgozásnak szociodrámának kell lennie attól, mert megtörtént esetet dolgoz fel.



Herendi Gábor: Ennek a műfajnak nem ez az ismérve. A karakterek sem elemeltek. Létezik az az orvos, akit a Kulka János játszik a Kaméleonban, létezik az a csibész, akit akár Trill Zsolt, akár Nagy Ervin játszik. A Valami Amerikában a vígjáték műfajából adódóan természetesen időzőjelekben vannak a karakterek, de azért létezik a valós életben is a magyar maffiózó. Természetesen vigyáztunk rá, hogy ne lezselézett hajjal, fukszokkal, öltönyben legyen, hiszen nem bohózatot akartunk készíteni. Pont ez a titka annak, hogy szeretik a filmet: hogy nem megyünk el a bohózat vagy a karikatúra irányába, csupa olyan karakter van, amiben vagy magára, vagy a szomszédjára ismer a néző, és velük történnek az életből ellopott izgalmas vagy humoros szituációk.

Goda Krisztina: Amikor elkészült a Csak Szex és más semmi, nők ezrei írtak nekem levelet, mert azonosultak a karakterrel és a problémával. Nem biztos tehát, hogy egy vígjáték nem az aktuális problémákat tárgyalja és dolgozza fel.

Herendi Gábor: A Valami Amerika első része semmilyen állami támogatást nem kapott. Az ismerősök is óvtak a sztori megfilmesítésétől, azt mondták, ez egy belterjes dolog, hiszen kicsit rólam, a reklámfilmes közegről, egy perifériáról szól, szóval, a kutyát nem fogja érdekelni. De én hittem benne, mert a film nem erre, hanem arra világít rá, hogy van egy fiú, akinek van egy álma, amit tűzön - vízen keresztül is meg akar valósítani, és ezért még feláldozza a szerelmét is. Innentől kezdve nem a filmes szakmáról szól a mondanivalóm, hanem emberekről, az álmaikról és ezek általános érvényű dolgok.

A gazdasági válság mennyire érintett titeket, akár a filmek, akár a reklámszakma tekintetében?

Goda Krisztina: Volt olyan szponzori támogatásunk, ami végül nem érkezett meg.

Herendi Gábor: Szerintem a reklámfilmpiac mára már nagyon beszűkült. Nagyon el voltam kényeztetve a kilencvenes években, hiszen az összes multinacionális cég akkor jött be az országba, és akkor még nem számított más, csak piacszerzés. Rengeteg reklámfilm készült, hiszen akkor az volt a trend, hogy Magyarországra magyar reklámot kell csinálni. Ma már nem így van, a globalizáció pont az ellenkezőjét indukálja. A Valami Amerika 2 esetében van olyan szponzorom, akivel szerződésünk van és lehet, hogy nem fogjuk megkapni a szerződésben foglalt összeget, mert az anyavállalat a csőd szélén van. Nincs mit csinálni, ezt fel kell dolgozni és reméljük majd hamarosan vége lesz.

És a filmtörvény-módosítás?

Herendi Gábor: A filmtörvényt az EU az amerikai szerviz munkák miatt kérdőjelezte meg. Ma már visszaállt a rend és újra van filmtörvény, persze bizonyos kulturális kritériumokkal megtűzdelve. Minket azért nem érintett a módosítás, mivel azt gondolom, meg se kérdőjelezik a filmjeinket, a kritériumoknak tökéletesen eleget teszünk. Az lett volna baj, ha ezt a húsz százalékos filmtörvényt nem tudták volna visszahozni.

Goda Krisztina: Szerencsére jönnek hazánkba a külföldi produkciók dolgozni, és ebből a szakma rengeteget profitál. Egyrészt, mert magyar munkaerőt alkalmaznak, másrészt, mert szakembereket képeznek ki. A hetvenes, nyolcvanas években jellemző szakmai színvonal már nem piacképes, már más sebességben kell dolgozni, fel kell venni a versenyt az angol vagy amerikai szakmával. A másik pedig az, amit a cseheknek már sikerült elérni, az, hogy a bevételek bizonyos százaléka bekerül abba a filmalapba, amelyből hazai produkciókat finanszíroznak. Talán egyszer nálunk is így lesz.

Mit emelnétek ki egymás munkájának jellemzőiből?

Goda Krisztina: Mióta is ismerjük egymást? Azt hiszem, a Tea óta…

Herendi Gábor: Igen, volt egy saját fejlesztésű sitcom sorozat, Krisztával ott ismerkedtünk meg. Heti egy adást csináltunk. Nekem Kriszta maximalizmusa imponáló, az, hogy a legkisebb részletekig is elkésztően profi, ez pedig hiánycikk a magyar filmszakmában. Ha nálunk elkészül egy forgatókönyv, azonnal nekiesnek. Kriszta addig nem nyúl hozzá. amíg azt nem érzi, hogy készen áll minden. Én nem vagyok olyan maximalista, én elfáradok (nevet). A Kaméleonban jól látszik, hogy minden momentumban 100 százalékban ott van.

Goda Krisztina: Gábor humorát és emberségét szeretem, amik a filmjeiből teljesen átjönnek. Imádom a vígjátékokat, és nagyon kevés filmen tudok igazán nevetni.

Áruljátok el, melyik a kedvenc jelenetetek a másik filmjéből?

(nevetnek)

Herendi Gábor: Rajongtam Kulka János - Nagy Ervin kettősén, és azért a jelenetért, mikor Kulka felfedi, hogy átlátott Ervinen. Ez a kedvencem, nagyon erős jelenet.

Goda Krisztina: Nagyon szerettem a művészfilmes vonalat, a magyar művészfilm paródiáját. De sok minden mást is.

Mi a tervetek erre az évre?

Herendi Gábor: Egyelőre élvezem a sikert.

Goda Krisztina: Én most időt adok magamnak, hogy kitaláljam, mi lesz a következő lépés. Általában ez a folyamat elég időigényes, de ha már tudom mi lesz, akkor már van célom.

Lesz Csak szex és más semmi 2?

Goda Krisztina: Elég nehéz folytatni egy olyan romantikus vígjátékot, aminek happy end a vége. Látszólag könnyű, de igazából nagyon nehéz feladat, hogy ne ismételje magát az ember, de azért hogy ráismerjenek a karakterekre. Abban biztos vagyok, hogy a vígjátékot nem úszom meg, de azt majdnem biztosan mondhatom, hogy Csak szex 2 nem lesz.