A Nemzeti Színház a napokban tartotta a János vitéz című daljáték premierjét. Amint a rendező, Alföldi Róbert elmondja, sajátos jelentése van annak, hogy más-más korosztályra bízta a két szereposztásban a főszerepeket. Egyéb megfejtendő üzenetet is "elrejtett" a klasszikus daljáték színpadra állításával, de ezt a nézőknek maguknak kell kibogozniuk.
Az első magyar témájú zenés színpadi játéknak, Kacsóh Pongrác - Heltai Jenő - Bakonyi Károly János vitézének százöt évvel ezelőtt volt az ősbemutatója a Király Színházban. A hazai teátrumokban addig példa nélkül álló sikert aratott. Sorozatban százhatvanötször játszották el a darabot, s pár hónap alatt kétszázezer, a nemzeti öntudat ápolására kiéhezett pesti polgár nézte meg. Még abban az évadban huszonkilenc vidéki társulat vette meg a mű előadási jogát. A zenés játék kottájából rövid időn belül fél-, kinyomtatott szövegéből pedig egymillió példány fogyott el.Januártól Alföldi Róbert rendezésében a Nemzetiben újra felcsendülnek a közismert dallamok: "Kukorica közt születtem", "Kék tó, tiszta tó", "Egy rózsaszál szebben beszél" és a többiek.
- Igazgatói megbízatásom kezdete óta fontosnak tartom, hogy a Nemzeti Színház a magyar alapértékekről beszéljen. Ezt általában olyan irodalmi művekkel igyekeznek elérni, mint Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde, a Bánk bán, de szerintem a Csárdáskirálynő ugyanúgy beletartozik a sorba, és kifejezetten ide kínálkozik a János vitéz. Kacsóh daljátékán nagyon szép szerelmi szál vonul végig, s a mű sallangoktól mentesen szól a hazaszeretetről, a magyarságérzetről, amelyet mindannyian átélünk, amikor megszólal a Himnusz az olimpián - indokolja választását Alföldi Róbert, hozzátéve: - Az érzelmeinkkel persze nem bánik kesztyűs kézzel a darab. Szól Kacsóh zenéje, ismeri mindenki a dallamokat, olyanok, mint a népdalok, a történet pedig, amit ugyancsak kívülről fújunk, olyan, mint a népmese. A kettő együtt nagyon mélyen hat, megfogja az ember szívét, amit jólesik érezni. Miért kellene szégyellnünk, hogy valamit elindítanak bennünk? Mi komolyan vettük az előadást, s én megpróbáltam egy-két olyan jelzést is elhelyezni benne, amelytől az embereknek kérdéseik támadhatnak.
Két szereposztásban mutatták be a darabot, az egyikben Iluskát Söptei Andrea, Jancsit Stohl András alakítja, a másikban Tompos Kátya és Mátyássy Bence a két főszereplő. A francia királyt az első szereposztásban Bodrogi Gyula, a másodikban Spindler Béla játssza.
- Azért választottam egy huszon- és egy negyvenéves párt, hogy meg lehessen mutatni, milyenek vagyunk ifjan, amikor mindenben nagyon hiszünk, s milyenné válunk, amikor már sok mindent megtapasztaltunk az életben. Szerkezetében és látványvilágában természetesen azonos a két szereposztással játszott előadás, mégis nagyon mássá válik. Andráséké keserűbb, de szívbemarkolóan az, Bencééké fényesebb, ropogósabb - magyarázza Alföldi.
(Fotó: Gordon Eszter)
Tompos Kátya, az "ifjabb Iluska", így gondolkozik a darabról
- János vitéz, noha költött figura, nemzeti hős, ahogy más nemzeteknek is van legendás mesei vagy mondai alakjuk. Szüleinknek, nagyszüleinknek még nem Harry Potter vagy Shrek volt a példaképük, hanem például éppen János vitéz. Csupán azért, mert ma nagyon cinikus és rideg világban élünk, nem kell azt mondani a daljátékra, hogy limonádé! Sok érték rejlik a darabban: a becsületes János vitéz cselekedeteit jó látni, átérezni. Kitisztul tőle az ember, noha szomorúság lengi be az egyébként kedélyes előadást, mert a rendező nem hepiendre futtatta ki a történetet. A daljáték zenéje pedig kifejezetten felerősíti a meghatottságot, amelyet a történet kivált, s bármennyire a könnyű műfajba sorolják is - sokszor lenézően - ezt a zenét, bizony nagyon nehezek a gyönyörű dalok. Remek hangképző mesterem, Bagó Gizella szerencsére sokat segített. Főként akkor, amikor a próbaidőszak alatt két hétig forgattam, gykaran csak egy-két óra jutott alvásra, mert reggel újra énekelnem kellett.
Leginkább Mátyássy Bencének dobbanhatott meg a szíve a szereplők közül, amikor a próbákon a nagyzenekar először kezdte játszani a daljáték melódiáit. A János vitézt játszó színész, aki ezzel a szereppel debütált a Nemzeti nagyszínpadán, anyai ágon dédunokája Kacsóh Pongrácnak.
- Régebben is tudtam, hogy dédapám ismert zeneszerző volt - meséli -, de ez nem számított mindennapos beszédtémának a családban. Egyszer gyerekkoromban láttam színházban a János vitézt; arra emlékszem belőle, hogy a huszárokkal együtt bejött a színpadra egy fehér ló. Kiskoromban gyakran dudorásztam Kukorica Jancsi furulyadalát, sokáig nem is tudtam, honnan való. Azután kezdtem el kérdezősködni dédapám felől, amikor megkaptam a szerepet. Matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár volt, emellett kikapcsolódásként zenét szerzett, később persze komolyabban foglalkozott a muzsikával. Aint az a muzsikáján is érződik, szentimentális ember volt. Ebből talán én is örököltem valamit. Puccini volt zenében a non plusz ultra számára, egyszer Rómában meglátta őt egy kávéház teraszán és aláírást kért tőle. A kézjegyét őrizzük a családi hagyatékban, amint azt a két kottafüzetet is, amelyet a mostani bemutatóra megkaptam a szüleimtől. Ezekben a János vitézt próbálgatta dédapám, ott vannak az elvetett, sikerületlennek tartott dalkezdemények.
- Milyennek érzi a mostani bemutatót?
- Az előadás jókor, jó helyen, jó csillagzat alatt született meg, sokak aggodalma ellenére semmi giccses nincs benne. Mivel zenés-színész osztályban végeztem, nekem nagyon fontosak a dalok, jobban ki tudom magam fejezni általuk. A zene nyelve mindenki által érthető, akár külföldiek is élvezhetik ezt az előadást, hiszen a nyelvi korlátok miatt nem lesz hiányérzetük.