A romantikus komédia Hollywood legnépszerűbb brandje. Állandó szabályai vannak, mint a görög eposznak, vagy a klasszicista drámának, s az ezektől való eltérés éppoly elképzelhetetlen, akárcsak egy MSZP-n csattanó poénkodás a Heti Hetesben.

A romantikus komédia mindig egy megváltástörténet. A megszokott, unott-utált hétköznapok monotóniája egy csapásra köddé válik, a főhős életébe belép az izgalom, a mámor, az extázis, mi egyéb, mint a szerelem formájában! A szenvedély lángja oly magasra csap, hogy még a felhőkről kicsiny lábait lógató Ámor istenkének is megsüti a talpát. Kiderül, hogy a Mennyország itt van a Földön. És vajon honnan máshonnan is kerülhetne elő, mint a "szerelem" feliratú zsákból! Nem csoda hát, ha a Hollywood által szocializált fiatalok többsége egyedül a szerelem megváltástanában hisz. A boldogságot és a boldogtalanságot egyaránt csakis a szerelemtől, vagy annak hiányától reméli illetve féli, tehát fogadja el.

A romantikus komédia cselekménye a mindenkori film hosszának kétharmadáig töretlen lendülettel és meredek vonalban ível fölfelé, a boldogság már-már fokozhatatlan, amikor váratlanul felüti ocsmány fejét a kiábrándulás démona. "Miért nem mondtad el?! Tehát mindvégig hazudtál! Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy közel engedtelek! Látni sem akarlak többé!" - hangzik el a kiábrándult fél (az esetek 85 százalékában a nő, 15 százalékában a férfi) szájából. Ezután jönnek az álmatlan éjszakák, az elutasított telefonhívások, majd a film legvégén egy hátborzongatóan vakmerő lánykérés-szerű "csakazértis bebizonyítom, hogy szeretlek" típusú győzedelmes visszahódító hadművelet, melyhez elengedhetetlen egy száguldó motor, egy zsúfolásig telt stadion, vagy legalább a repülőtéri biztonsági kordont áttörő szerelmes roham. Zárásként pedig menetrend szerint megérkezik a végső megváltás, a minden fájdalmat feledtető, összeborulós happy end, mely az életre soha, a legutóbb látott romantikus komédiára mindig nagyon emlékeztet.

Adódik a kérdés, mely amilyen kézenfekvő, éppoly megválaszolatlan. Miért imádják az emberek újra, meg újra ugyanazt bámulni. Mintha még nem látták volna, mintha nem tudnák már a legelején, hogy mi történik majd a vásznon öt perc múlva, fél óra múlva, egy óra múlva, meg a legvégén. Örök talány ez, főleg mert a tömegkultúra számtalan hasonlót termel, például miért nézik az emberek tettetett érdeklődéssel az újabb és újabb Columbo epizódokat. Nos, ez a szokás pszichológiailag alighanem a katatóniaként ismert tünettel hozható összefüggésbe, az ember monotóniába való menekülése, az ismétlődés állandóságának révületbe ejtő hatása jelentős kulturális hagyományokra tekint vissza, elég, ha csak a törzsi közösségek tam-tam dobjaira gondolunk. Persze meglehet, hogy ez az egész okfejtés egy nagy baromság, és az emberek egyszerűen csak szeretik a biztonságérzetet, akárcsak anyu főztjét, jól esik nekik az "ezt az érzést már ismerem" otthonos megélése, olyannyira, hogy a jegypénztáraknál rendesen perkálnak is érte. Így, vagy úgy, a hollywoodi romantikus vígjáték immár több évtizede töretlenül arat a világ mozilátogató közönsége körében.

A műfaj legmeghatározóbb női prominensei: Meg Ryan, Julia Roberts, Jennifer Lopez, Drew Barrymore, Sandra Bullock, és Jennifer Aniston, míg a férfiak közt Tom Hanks, Richard Gere, Ben Stiller, Matthew McConaughey, Will Smith és Hugh Grant a jelentősebbek. Ehhez a táborhoz csatlakozott nemrég a blőd grimaszaiból lassan kiöregedő Jim Carrey Én és én meg az Irén című még mindig elég idióta vígjátékával. Pozícióját a romantikus vígjáték legnépszerűbb hőseinek körében a napokban bemutatott Igenember címszerepében biztosítja be. Carrey-ről az évek során nem teljesen váratlanul igazolódott be, hogy pojáca hajlamai mellett kivételes képességű színész. Az Ember a Holdon, az Egy makulátlan elme örök ragyogása, a Truman Show és A 23-as szám című filmek a legfinnyásabbak számára is minden kétséget kizáróan bizonyították a színész képességeit, aki pedig - lássuk be - hálás lehet az őt vállukra emelő producereknek és rendezőknek, hogy ilyen fiatalon kitörhetett saját építésű skatulyájából, és megkapta mindazt a lehetőséget, amit a szintén kiváló Bill Murray hatvanéves fejjel sem.

Jim Carreyt kár lenne az Igenemberben nyújtott alakításáért különösebben elismerni, az olyan lenne ugyanis, mintha az Ember tragédiájának Falanszterébe lépve Michelangelo-t megdícsérnénk azért, hogy milyen szép széklábat faragott, vagy a HírTV műsorvezetője előtt kalapot emelnénk, amiért olyan udvariasan viselkedett a stúdióba látogató Orbán Viktorral. Magyarán szólva Jim Carrey ezúttal is hozza a kötelezőt, ami tőle egy efféle filmben a minimumnál is kevesebb. El kell ismerni ugyanakkor, hogy a mozielőadás során elhangzott egy jó poén, amin magam is felröhögtem. Ha ennél több szót ejtenék az Igenemberről, azzal elvitatnám mindazt, amit eddig hajtogattam, azaz, hogy százszor láttam már ezt a filmet más szereplőkkel, akik más szöveget mondtak és más jelmezt viseltek más díszletek között. A cselekmény hazudik nekünk egy megváltástant, mely szerint "mondj igent mindenre" s ez az első perctől kezdve bűzlik. Végül szokás szerint ki is derül, hogy valóban nem igaz belőle semmi, egyedül a szerelem.


A hollywoodi romantikus komédia egy olyan brand, mely szinte minden esetben feleslegessé teszi a rendező, sőt akár a szereplők nevének említését. Aki szereti és főleg nem unja ezt a műfajt, az nyilvánvalóan ezért is odáig lesz, aki azonban nem az ismerős élmények újraéléséért jár moziba, nos, annak épp olyan lesz, mint egy visszatérő álom, nem épp a legszebb fajtából.