Hogyan restaurálnak egy 17. századi nyeregtakarót, miként állítható vissza eredeti formájába egy "romokban" heverő dísztál, vagy egy deformálódott asztali óra, milyen titkokat rejt a restaurátor szakma, amely visszaadja a sok száz éves tárgyak színét, formáját, ragyogását? A válaszokat E. Nagy Katalin, az Iparművészeti Múzeum főrestaurátora adta meg.
A Műhelytitkok - Restaurált műkincsek az Iparművészeti Múzeumban című kiállítás a restaurátor szakma kulisszatitkaiba vezeti be az érdeklődőket. A műtárgyak mögötti tabló részletesen ismerteti, honnan indult a munka, s milyen munkálatokat kellett elvégezni ahhoz, hogy az adott tárgy kifogástalan állapotba kerüljön.
E. Nagy Katalin főrestaurátor tájékoztatása szerint elsőként a tárgy művészettörténeti vonatkozását kell megismerni, a hátteret: kinek a tulajdonában volt, milyen gyűjteményből származik? Az ötvöstárgyaknak ötvösjelük, a kerámiáknak mesterjegyük van, de sok műtárgynál ezek az adatok hiányoznak. Ebben az esetben még inkább lényeges az anyag és készítéstechnikai vizsgálat: a többi között arra kell választ kapni, milyen anyagból készült a tárgy, milyen díszítőanyagokat használt fel az alkotó, milyen szövéssel készült, milyen szabása van (ha ruháról van szó).
Az állapotfelmérés során felmérő rajzokat kell készíteni, mivel fényképezőgéppel nem lehet pontosan rögzíteni, hol szakadt az anyag, mi és hol hiányzik. Az írott anyag mellé azért részletes fotódokumentációt is készítenek.
- A restaurálási terv lényege, hogy a lehető legkevesebb beavatkozással történjen a helyreállítás, s igen fontos, hogy minden beavatkozás visszafordítható legyen. Ezért nem használnak például ragasztót, vagy olyan vegyszert, amelynek a lebomlását nem ismerik. Természetes anyagokat, a textileknél pamutot, lent, selymet használnak a konzerváláshoz. Ha a restaurátorban kialakult a restaurálási terv, az osztályon a "több szem többet lát" alapon megvitatják a kivitelezési lehetőségeket, hiszen mindig akadhat olyan, amit a terv elképzelője túlzásba visz, vagy esetleg nem vesz észre valamit. A végleges konzerválási terv is mindig alakulhat - hangsúlyozta a főrestaurátor.
Előfordul, hogy az anyagvizsgálatnál nem tudják megállapítani, miből készült a műtárgy, ilyenkor természettudományos szakember segítségét kérik; ez történt például a lótakaró fémfonalának meghatározásakor, amelynél korrózió lépett fel. A vegyész megállapítása szerint egykor lúgos kezelést kaphatott, s ez megette a fémet.
A tárlat anyagát többek között egy királykobra alakú tál is színesíti. Az 1900-ból származó Zsolnay-terméket Zoltán Éva restaurálta. "A tűzrepedéses tál darabjait házilag ragasztották össze, ezt a pontatlan, elmozdult, rosszul illesztett ragasztások támasztották alá" - olvasható az ismertetésben. A helyreállító munka első lépéseként szét kellett bontani a régi ragasztásokat, de a mechanikus tisztítás meleg vízzel és szőrkefével nem hozott kielégítő eredményt. A makacsabb ragasztásokat denaturált szeszes vattával itatta át a restaurátor, végül erős, kötélszilárdságú ragasztót használt fel az összeállításához.
- A 17. századi selyemszövet dolmány restaurálása megközelítőleg egy év munkája volt - mesélte E. Nagy Katalin, akinek "szíve csücske" ez a ruhadarab. Esterházy Pál nádor esküvői dolmányának konzerválása során a ruhadarab teljes lebontására volt szükség, a dolmány és bélései a tisztítást követően pamutvászon alátámasztást kaptak, erre rögzítették a nehéz fémfonalas hímzést. A varrókonzerválás lyukas munkaasztalon történt, így a varrás két kézzel végezhető. Ez azért is lényeges, mert ennél a darabnál a ruhaujjakat nem lehetett kifordítani, csakis a színoldalról kellett varrni.
A főrestaurátor a kiállításon látható darabok közül felhívta a figyelmet a 17. századi dísznyeregre; a helyreállítási munka a nyerget alkotó fa, textil és bőr szétválasztása után a deformálódott faváz restaurálásával folytatódott. A merevítő bőrt hosszas kezelés után sem sikerült az eredeti méretére visszaalakítani, így új borjúbőrből készítették el a merevítő bélést. A nyereg helyreállítását három restaurátor végezte.
A titkok közé tartozik az is, hogy a keleti lakktárgyak igen érzékenyek, így őket alulról párásítják, hogy a restaurált lakkok le ne váljanak; a maki-e technikával készült szekrényke szétesve, szétszáradva, rendkívül szennyezetten került a műhelybe. Asztalos Zoltán csontenyvet, agyagport, repceolajat és végül szarvasagancsport használt fel, hogy a lakkfelület megfelelően fényesedjen.
Az augusztus 2-ig látható tárlat tisztelgés a régi mesterek, Borsi Sándorné Kaplár Margit és Szvetnik Joachim előtt, de bemutatja a mai generáció - beleértve a textil, kerámia, ötvös, bútor, kisgyűjtemények osztályának és a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum restaurátorainak - igen izgalmas munkáit is.
