Mong Attila Lovasberényből származik, édesapja még ma is a Vörösmarty utcában lakik. Szülőfalujának egy olyan történetét írta meg, mely bár nincs benne a történelem könyvekben, mégis a történelemről szól. A II. világháború utáni időszakról, amikor a nagybetűs történelem oly' kegyetlenül gázolt át a kisemberek életén.
A Pulitzer-emlékdíjjal és Gőbölyös-díjjal is rendelkező újságíró oknyomozói eszközökkel próbálja feltárni a falu egyik legfontosabb, azonban eddig elhallgatott történetét. 1946. júniusában, a búcsú napján előadott színdarab, nevezetesen a János Vitéz, botrányba fulladt. Az előadást meg sem tartották, mert a helyiek és az orosz katonák összecsaptak. A „kocsmai verekedés” azonban rossz időben történt. A helyi csetepatét a Vörös Hadsereg úgy értelmezte, hogy őket politikai és fizikai támadás érte. Példát statuálva, kiválasztottak öt főbűnöst, és politikai elítéltként a Gulágra küldték a János vitéz szereplőit.
A könyv egy hosszú módszertani leírással indul. Ebből tudjuk meg hogyan épül fel a könyv. Ez a fejezet mutatja be azt is, hogy mi a leggyengébb pontja az írásnak. A visszaemlékezések, interjú-részletek és a dokumentumok eloszlásának egyenetlensége ugyanis bizalmatlanná teheti/teszi az olvasót.
Tiszteletre méltó igyekezet az emlékállításon túl az emlékezés megőrzése. Három fiatalember és két helyi vezető lett a politika játékszere. Történetük nem csupán öt megtört életutat mutat be, hanem bepillantást enged a nagypolitika, Magyarország történelmének kesze-kusza alakulásába. A könyv főhősei egyszerű, hétköznapi emberek, akikkel könnyen azonosul az olvasó, s így még fájdalmasabbá, még megrázóbbá válik a történet.
A verekedés előzményeit leíró visszaemlékezések keserűek, szomorúak és sajnos nagyon egyoldalúak. A háttér, a körülmények ábrázolása fontos, hiszen érthetővé teszi, miért támadtak rá a helyiek az orosz katonákra. Míg az oknyomozó író alaposan utánajár a közhangulatnak, addig néhány elejtett félmondattal elintézi az orosz katonákat. Az olvasó nem vonja kétségbe a katonák élelemlopásait, a nők ellen elkövetett erőszakot, a részegeskedéseket, a testi fenyítéseket. Nem a megszálló/felmentő (a jelző igen sokat változott akkor és ma is) szovjet csapatok bűneit kell felmenteni. De tetteik megértéséhez szükség lenne az ő kultúrájuk, szokásaik, érzelmeik, megpróbáltatásaik bemutatására is. Érdemes lenne tudni, hogy milyen volt a Vörös Hadsereg élelmezése. Az orosz oldalon is lehetett volna kicsit árnyalni a képet.
Az első három fejezet „hihetőségét” tovább gyengítik maguk a visszaemlékezések. A hangulat, az időszak bemutatására ugyanis nincsenek „hiteles” dokumentumok. Csak a még élők visszaemlékezései maradnak, melyeken az eltelt idő bizonyára sokat változtatott, valamint az utódok elbeszélései, akik másod vagy harmad kézből tudnak mesélni az akkori eseményekről. Konkrétumok nem igazán hangzanak el, s így ezek a részek inkább a „szó-beszéd” stílust idézik meg, melynek kapcsán mindig érdemes fenntartani egy piciny kételyt.
Azonban a (kirakat)per valamint az adott időszak politikai eseményeinek és változásainak bemutatása, feltárása, párhuzamba állítása precízen végigvitt. Itt már több a konkrét tény, a dokumentum. Éppen ezért itt válik ténylegesen félelmetessé az öt falusi ember sorsa. Ebben a pár fejezetben érthetővé válik, hogy miért nehéz a politika és a történelem szétválasztása hazánkban és korunkban. A lovasberényi „jános vitézek” sorsán keresztül képet kapunk a diktatúrák kialakulásának módjáról. Félelmetes, elképesztő, rémisztő és megdöbbentő.
A könyv végén ismét hiányérzete támadhat az olvasónak. Bár a Vörös Hadsereg Katonai Bírósága mind az öt falubélit elítélte, sorsuk mégis másként alakult. Hartal Sándor, aki János Vitéz legjobb barátját, Bagót alakította a színdarabban, még a Gulágra tartó kényszermenetben életét vesztette. Bodó István, aki a címszerepet alakította, egy balesetben vesztette (vízbe fulladt) életét. A harmadik fiatalabb fiú, Bori Lajos - aki a strázsamester játszotta a darabban – életét egy orosz lány mentette meg, akit később feleségül is vett, s kislányukkal hármasban tértek haza. A két idősebb férfi, Drávóczi Ferenc (a falu rendőrkapitánya) és Bánhídi József (a falu jegyzője), Sztálin halála után szabadultak. Bár egyikőjük sem mesélt a Gulágon átéltekről, Dravóczi keserűbb lett, míg Bánhídi próbálta elfogadni az életet.
A könyv szerzője lelkiismeretesen végigköveti életüket, ki hova költözött, mivel foglalkozott, hogyan élt, milyen körülmények között. Azonban semmit nem tudunk meg a kint töltött időszakról. Az érthető, hogy visszatérésük után nem beszélhettek a Gulágon megéltekről, de a családokban biztosan maradtak fenn emlékfoszlányok. Míg a könyv első részében talán túl sok is a személyes, ám tényleges információt nem tartalmazó visszaemlékezés, a végéről szinte teljesen hiányzik. Az ilyen típusú aránytalanságok miatt nem tud a kiadvány a nemes gesztuson túl, igazi kor-dokumentummá válni. Pedig a történet megvan hozzá.
