Igazából elég lenne annyit írni az új Superbuttról, hogy a You And Your Revolution simán a tavalyi év legjobb magyar modern rock/metal lemeze, mindenki menjen és hallgassa meg, töltse le, vegye meg, lopja el, vagy csináljon, amit csak akar. De kihagyni tényleg hiba.

Gondoljon az ember bármit a Superbuttról, egy dolgot mindenkinek el kell ismernie a Budapest Rock’N’Roll egyik alapbandájával kapcsolatban: abszolút professzionális módon intézik a dolgaikat. Nem szórnak ki úton-útfélen félkész lemezeket, nem aprózzák el magukat ostoba haknizással, hogy mindenütt ott legyenek a közönség szájában, ám ha csinálnak valamit, az éppen emiatt tényleg nagyot szól, és megérdemli a figyelmet. A decemberben kiadott You And Your Revolution ennek megfelelően minden szempontból Vörös Andrásékat igazolja: az itthon felvett, de Stockholmban, Jocke Skog (Clawfinger) irányítása alatt véglegesre kevert lemez nemcsak kiállításában kel versenyre bármilyen hasonszőrű nyugati zenekar anyagával, de a rajta hallható zene is teljesen kerek.

Ha egy rockcsapat a negyedik lemezére nem képes megtalálni a saját hangját, azt nyugodtan el lehet felejteni. A Superbutt esetében ez a kérdéskör tárgytalannak is tűnhet, hiszen a csapat már az első albumán is rendelkezett egy sajátos és markáns hangzásképpel, az azonban nyugodt szívvel írható le, hogy ennyire kiforrott és egyéni még sosem volt náluk a végeredmény. Nehezen megfejthető, minek a számlájára írható ez az előrelépés, hiszen a felszínen a zene egészen olyan, mint eddig volt: erőteljes, vastagon megdörrenő modern rock hol acsargósabb, hol a szélesebb közönségrétegek számára is könnyebben fogható megközelítéssel. Valami azonban mégis frissebbé, organikusabbá és önmagát jobban hallgattatóvá teszi ezt a 10 dalt, mint az előző lemezeket. A titok nyitja alighanem abban keresendő, hogy az előző, magyar nyelvű Szájon át EP-t is jellemző rock’n’rollos súlyosság ide is átmentődött, így a zene nem olyan hidegen, mereven feszes, mint az a korai időkben annyira jellemző volt rájuk, hanem sokkal lelazultabb, ösztönösebb hatást kelt. A Superbutt persze eddig is nagyon érezte a lábat-nyakat beindító groove-okat, ugrálásra késztető tempókat, de ilyen tökéleteshez közelítő, minden felesleges cicomától megtisztított, direkt és célratörő eredményre még sosem jutottak. A korai időkben letagadhatatlan System Of A Down és Primus behatásoknak is végleg búcsút intettek - ez itt már csak és kizárólag a Superbutt stílusa, és kész.

Nincs a dalok között kiugró kvázi-sláger, de az egész lemez egységesen erős, és ökörként húz előre a maga szűk 40 percén keresztül. Akinek például a címadó dal szövegelős intró utáni berobbanásakor nem lódul meg mindene, azt alighanem beoltották súlyos zene ellen, de ugyanígy már a Clawfinger torok Zak Tell jellegzetes szövegköpködésével megerősített nyitó Last Call is azonnal kiüti az embert. Az eddigi albumok legkevésbé erős pontja itt-ott Vörös András előadásmódja volt, most azonban az énekfrontból is kihozták a maximumot: a frontember nyilván sosem fok öt oktávot énekelni, ide azonban nem is szükségeltetnek óriási hangadottságok. A dallamok ülnek, a korábbi lemezeken itt-ott néha érezhető erőtlenségeknek, színtelenségeknek nyoma sincs. Tegyük hozzá persze, hogy a hangszereléssel, háttérvokálokkal mindenütt remekül meg is ágyaznak az énektémáknak. Az irgalmatlanul összerántott, egyszerre hi-tech és lélegzően természetes hangzás mellett muszáj még megemlíteni a maga bizarr valójában is pazar kiállítású bookletet is.

A Superbutt igazából nem csinált semmi különlegeset, csak azt, amit egy úgymond normális zenekartól elvár az ember: kellő hosszúságú szünet alatt megírtak és kiérleltek egy ütős lemezt, amit jó elejétől végéig meghallgatni, akár egymás után többször is. Ennél többre pedig nincs is szükség.