Még mindig vége? – kiáltott fel Anyukám egy tehetségkutató verseny fináléját várva, mert csak nem jött az eredményhirdetés, pedig már mindenki énekelt, volt, aki kétszer is. Mégsem ért véget a műsor. Valahogy így van ez ezzel a nyolcvankilenccel is.

Klassz volt a reneszánsz év, vígan ünnepelhettük Mátyás királyt, és a pályázatot nyert ovikban kötelező volt Pókember és kalóz helyett királyfinak meg királylánynak öltözni farsangkor. Ez utóbbi amúgy is sláger a lányok között, kábé ezer éve nem megy ki a divatból, nem úgy, mint a Pokémon. Na de idén, farsang közeledtével már kezdtük volna előszedni a halálfejes zászlót, ám kiderült: erre az évre is jutott program! Mert húsz éves a rendszerváltás. Lehet a gyerek Orbán vagy Szűrös, Tamás Gáspár vagy Csurka, esetleg Deutsch – az legalább egy kicsit kalózos, fülbevaló, karibi arcél. És a tavalyi évhez hasonlóan biztos lesznek karneválok, vásárok, csak most nem Visegrádon, hanem Lakiteleken meg a monori kempingben, és lesz újra Jurta színház, panoptikummal, élőképpel: Demszky taxisként nyomdagépet menekít, Pesty hatalmas VHS kamerával veszi a gumibotozó rendőröket. Mindezt gipszkartonból és papírmaséból, a bérelt busszal odalátogató osztályok számára.

Húsz éve volt, húsz éve van.

Bár az én vinyóm sem a régi, vagy talán csak egy nyolccolos óriásfloppy zörög a fejemben, olyan, amit Bécsből csempésztünk Annával, a javában rozsdásodó vasfüggönyön túlról, de az az esztendő már nem fog kikopni sohasem. Meg a ’88-as sem, amikor nyáron fáklyával vonultunk a Hősök terére, a fél osztály ott volt, transzparenseken falvak neveivel, amiket éppen ledózerolt a Conducator, akinek vérbefagyott arcát a fókaprémes kabátban közelről mutatta a boltokból az utcákra kirakott televizió – de ez már a ’89–es karácsony volt. Akkor kezdtem el igazán cigizni, Eszter miatt, Ligeti and Meyer, lám, az is magyar.

Előtte még volt az a tavasz, amikor álltunk a tévészékház lépcsőjén, Konsumexben vett whiskyt ittunk, és Cserhalmi elmondta azt a 12 pontot. De még jóval korábban, talán pont 20 éve, valaki azt mondta a rádióban, hogy népfelkelés. Erre összerezzent 10 millió ember. Ki ezért, ki azért. Mi csak mert Anyukám ránk nyitott. Nyáron újratemettük NI-t, ezért a két betűért folyóiratokat zúztak be, verseket tüntettek el korábban. Most is volt sok bonyolult mondat, okos, megfontolt gondolat, aztán egy srác azt mondta: ruszkik haza. És szabad választásokat. Ágota sírt. A szülei akkor már két hete nem beszéltek egymással.


Amikor aztán novemberben megláttuk, hogy mi folyik Berlinben, már ott ültünk az első vonaton Szilvivel. Szereztünk vésőt és kalapácsot is, de a faldarabok valahogy szétporladtak, nem maradtak egyben, mint ahogy mi sem, semmi sem akkoriban.

De azelőtt még majdnem augusztus 20. volt, Ottó bácsi sok száz évre visszamenőleg feloldotta őseit az átok alól, és egy piknik fedőnevű túszszabadítási akció keretében átsegített vagy háromszáz családot a világ boldogabb felére. Sajnos Heidi is velük ment. Pedig ma is fut abból a hátrahagyott Trabant szériából néhány száz kiló, pótalkatrész gyanánt Vas megyében.

Persze ez mind semmi volt ahhoz képest, hogy előre megtudtuk a matek tételeket, és 1989-ben az ország egyetlen tanulója sem érettségizett le matematikából. Mindenki az év végi jegyét kapta.

Ez a generáció lassan negyven éves.

Ne kivánják tehát tőlünk, hogy osszunk, szorozzunk. Nem bírjuk a történelmi számvetéseket. Mert a váltás, a változás még javában tart. Ott vannak azok az évek a zsigerekben, a hatalmasoktól való félelmekben és megalázkodásban, az összefogni képtelenségben, az önzésben. A határállomáson összehúzódó gyomrokban. A jelmezbálokon. A szerelemben.

És a gyerekekben.

Azt javaslom, várjunk még húsz évet, és majd akkor nézzük meg, érdemes-e farsangolni. Talán addigra már lesz minek beöltözni.