A régi szép idők attól szépek, hogy sohasem térnek vissza már… Például a „cocializmus” kora, amikor még a bajtársiasságról mindekinek a „szeretet” és a „tisztelet” jutott eszébe. Top Dogs és fátum mozgalmi tanmesébe oltva a Szkéné színpadán.

Pintérék mindig visszatérnek. Mármint nem mennek sehová, csak fesztiválokra, külföldre kicsit, és utána avagy közben csinálnak egy új darabot a rájuk jellemző groteszk eszközökkel, kaján kíméletlenséggel bökve rá kis hazánk társadalmának egy-egy szemet szúró jellegzetességére. Húsz évvel a rendszerváltás, tíz évvel a Társulat megalakulása után a „cocializmusba” oltott kapitalista Magyarisztánról készítettek tanmesét. Hőseink nagy árat fizetnek azért, hogy Fatalisztánban egy projekt kivitelezői lehessenek. Soha nem vissza térő az alkalom, de az ára is az: a soha vissza nem térés fátuma. 

A Pintér labor újra sok műfajt és témát kever össze jól felismerhető, ha úgy tetszik, közönségbarát módon: egy kis görög dráma ősbűnnel, egy kis úttörős iskolai színjátszás kartonszendvics, -felhő, -szivar, -pálmafa, -kecske és -géppisztoly kellékekkel, egy kis nyers naturalizmus „csúnya” szavakkal aláhúzva, egy kis posztmodern realizmus szertelenül túlzó ötletekkel. A zenei repertoár a hősies munkás- és közismert táncdaloktól egészen DJ Panjabi „hunniasított” rap-interpretációig terjed, végig a több Pintér darabban közreműködő Kéménczy Antal kitűnő zongorakíséretében. 
Hol statikus állóképek, hol parodisztikus operett-táncbetétek, kortárs táncszínházi ösztönmozgások egyensúlyozzák ki a vörösbe majd feketébe bugyolált teret, miközben a játék szinte végig kifelé történik. 

A szereplők az előadás nagy részében papírfigurrákként, a nézővel szembe fordulva dalolnak és szavalnak, járnak-kelnek. Heroikusan beállított szoborcsoportokként, betanított amatőrökként olvadnak bele a honi ürességbe, illetőleg a messzi egzotikus ország pálmaifáinak és fúrótornyainak kartonsíkjai, valamint lakosainak babonái és imái közé. 

Ez a formai virtuozitás, a klisékkel és sztereotípiákkal való zsonglőrködés jellemzi a tematikai kínálatot is, amelyet Pintérék most is számtalan vizuális és nyelvi geggel tűzdeltek tele. A lenini apafigura, a PUSH és FLASH kábszer felszívásának trükkje vagy a csadorral való bajlódás olyan görbe tükröt tart a sajátosan magyar széthúzás, a kultúrák közti különbségek és a globalizáció mediatizált problematikája elé, amelyben fel-felvillan egy a rendszerváltással kevéssé szembenézni tudó és akaró ország nagyravágyása, és az ebből adódó visszásságok. 
„Ne tépjük fel a régi sebeket” – mondja a már neve alapján is szappanoperákból előléptetett, törtető Claudia, aki az említett nagy történelmi eseménykor még csak öt éves volt, és aki – kevéssé lévén tekintettel a magyar nép apadó lélekszámára – nem és nem akar gyereket. 

Majd az uniós szabályokat kihasználva a projekt kezdete után, mondja, mielőtt kiderül: kollégájukkal csalja férjét, aki már rég a kábszer rabja lett, és nem is oly függetlenül ettől a ténytől elkövette a mindnyájukra nézvést halálos kimenetelű műhibát. 

A dramaturgiai csavarokban is bővelkedő, tükrös szerkesztéssel élő tragikomédia a talán sosemvolt kisközösség széteséséről képes egy „sárbogárdi” alakot angyallá emelni, amely gesztusban minden groteszk vigyor ellenére van valami felemelő. 


Lezárásként ugyanis a tehetségtelen, trampli, butácska, de naivan jólelkű és ideálokban még hívő Nikolett terjeszti ki a kiüresedett életű, lelküket cowboycsizmás, indiántollas multi-hódítóknak eladó „bajtársaira” a bosszú nejlonszárnyait. 

Ha van a fehőcskék felett Mennyország, minden kicsiny, jóravaló magyarka oda jut, és soha nem tér vissza erre a csúnya világra, ugye?