Lévai Katalin szociológus, volt esélyegyenlőségi miniszter, jelenleg Európai Parlamenti képviselő, és tavaly év végén már harmadik nőkről, szerelemről szóló regénye jelent meg. Arról, hogy miként fér meg egymás mellett a politika és a regényírás, sokaknak megvan a véleménye. Neki is. A politikai és irodalmi élet macsóságáról, női szerepekről, feminin írásmódról és persze új regényéről, a Varázskertről beszélgettünk.

Gondolom, politikai szerepvállalásai már önmagában is rengeteg programmal és munkával járnak. Hogy tudja mindezek mellé még az írást is beilleszteni?

Sokszor éjszaka írok, de ha dolgozik bennem egy téma, az mindig ott motoszkál a fejemben és a legváratlanabb pillanatokban születnek meg bennem jelenetek. Érdekes módon sokszor akkor, amikor repülőn ülök, ilyenkor valahogy téren és időn kívül kerülök. Akkor tudok írni, amikor képes vagyok abszolút nyitott lenni. A kínai filozófiában van egy kifejezés: üres csésze. Ha írok, ebbe az üres csésze állapotba kerülök. Ilyenkor minden impulzus, ami ér, bekerül ebbe a csészébe, vagyis ihletett, elmélyült állapotba kerülök, amire most - főleg, hogy lassan elindul az európai parlamenti kampány - nem sokszor van példa. Így mostanában nem is került a csészébe semmi.

Ilyenkor hiányzik az írás? A politikusi és regényírói énje között mennyire nehéz megtartani az egyensúlyt?

Ez az egyik legnagyobb lecke az életemben. Egyensúlyt teremteni a sokféle identitásom, a sokféle énem között. Ezt egy bizonyos kor után már megtanultam, de néha kibillenek belőle, és valamelyik énem megszenvedi a hirtelen támadt egyensúlytalanságot.

Már csak azért is nehéz lehet a kettőt egyensúlyba hozni, mert úgy képzelem, hogy a politikai életben főleg a racionalitásra van szükség, egy író pedig gyakran az ösztöneire, az érzelmeire hallgat.

Változó, hogy az írás során mennyire hallgatok az ösztöneimre és mennyire vagyok racionális. Első regényem írásakor valami nagyon nagy erővel akart kitörni belőlem. A Párnakönyvet teljesen ösztönösen, egy szuszra írtam meg, érződik is rajta, van a szövegnek egy erős húzása. De a Vörös szőnyegnél már nagyon tudatosan nyúltam a témához és a formához is. Gyermekkorom óta szenvedélyesen foglalkoztat a színészet kérdése, a ki-bejárás az egyik énből a másikba, a szerepjátszás, és közben a saját identitásunk megértése. Közben pedig arra is rájöttem, hogy a politikusi alkatnak is része a szerepjátszás, ezt a kettősséget akartam megírni. Végül más lett kicsit, mint ahogyan eredetileg elképzeltem. Ma már úgy gondolom, talán szerencsésebb lett volna, ha csak a színésznőről írok. De annyira izgatott a két szakma, a színjátszás és a politika egymásra tükröztetése, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Azt mondta, az első regény szinte kitört önből. Kit lepett meg jobban azzal, hogy egyszer csak regényíróvá vált? Önmagát vagy a környezetét?


Engem azért annyira nem lepett meg. Először is már kamaszkoromban novellákat írtam. És a Nő szerint a világ című könyvem utolsó harmada is - amikor női sorsokról írok- tulajdonképpen széppróza, bár akkor még érzelmi szociológiának neveztem. Meg kellett élnem egy bizonyos kort, hogy a szépíráshoz szükséges felszabadultságot elérjem, és merjem vállalni ezt az érzést, és ne bújjak a szakmai terminológia mögé, amit évtizedeken keresztül gyakoroltam. Amikor szociológiai tanulmányt írok, az úgy megy, mint, amikor egy mesterember összeácsol egy tálaló szekrényt. Minden részlet a helyére kerül a szakma fogásainak megfelelően. Éppen ebből akartam kikerülni.

Nem épp az az elbújás, amikor elszakad a tényszerűtől és a szociológia területéről átkerül a regényírás területére? Nem ez az elrejtőzés az eddigi szerepei, élete elől, a politikai élet elől?

Ez jogos kérdés. Igaza van, kell ez a kontraszt. A politika nagyon is racionális, kemény világ, amely küzdésre neveli, szoktatja és kényszeríti az embert. Én nagyon nem szeretnék macsóvá válni, a hagyományos férfiak által kitalált politikusi szerepet eljátszani.

Ezt várják el öntől?

Nem direkt elvárásról van szó. De Magyarországon a politika egyértelműen macsó világ, férfiak találták ki, férfiak számára. Nehéz nem megfelelni a kényszereknek, és nyilván ezzel szemben tört fel bennem az igény, hogy megerősítsem az érzelmi énemet. Úgy éreztem, meg kell mutatnom magam ezekben a könyvekben is.

A politikai élet és az irodalmi élet is elég zárt világ. Íróként hogyan fogadták el és be az egyik, illetve a mások oldalon?

A politikusokat megdöbbentette. Szerintük politikus írhat memoárt, írhat blogot, politikai publicisztikát, esetleg egyszer-egyszer esszével is próbálkozhat, de hogy valaki egy szerelmi regényt írjon, az teljességgel elfogadhatatlan, tarthatatlan és tűrhetetlen. Ezt volt aki tudomásomra hozta, de ha nem, az is visszajutott hozzám. De érdekes volt, mert lassan megváltozott ezzel kapcsolatban a hangulat. Akik elolvasták a regényem, szinte félve, egy dosszié alá rejtve hozták hozzám dedikálni a frakcióüléseken, és amikor megsúgták, hogy tetszett nekik a könyv, körbenéztek, hogy nem hallotta-e valaki. A másik oldalon, az irodalom részéről sem volt túl szívélyes a fogadtatás. A magas irodalom kánonjába nagyon nem illik bele ez a feminin, női írásmód, amit én képviselek. Ez is egy zárt, macsó világ, mint a politika. Egy „betolakodótól”, még akkor is, ha szociológiai végzettsége van, maximum egy esszét fogadnak el. Szociológiai tanulmányomat még soha nem támadták meg, de ha én irodalomnak merem nevezni, amit írtam, akkor az orromra koppintanak és megpróbálnak helyre tenni.

Ilyenkor hogy reagál?

Ezen én picit mosolyogni szoktam. Megtehetem, mert legújabb könyvem, a Varázskert 12 hete a sikerlistás könyvek között szerepel. Nekem ez a siker, mert én az olvasóknak, nem pedig a kritikusoknak írok. Amióta megjelent a könyvem rengeteg meghívást kapok, járom az országot a könyvemmel, és külföldre is hívnak. Nem merem elkiabálni, de valószínűleg lefordítják németre és franciára. Nagyon sok új barátságot is köszönhetek ennek a könyvnek. Sok olyan nővel beszélek, akiről kiderül, hogy ugyanúgy él egy második életet, mint a regényem főhőse, és néha már nem is tudja, hogy melyik az igazi. Ez a fajta lebegtetés és a tükröztetéses technika fontos alapmotívuma a regényemnek. Az alapvető kérdés az volt számomra, hogyan jut el egy nő a saját identitásához, hogyan tud áttörni a tükrön, hogy megtalálja saját arcát. Miközben rátalál a saját igazára, lezajlik benne egy elmagányosodási folyamat. De megteremt egy második életet, amiben kreatív módon önmagára talál. Egy női szubjektumot keresek, és felteszem a kérdést, hogy ez hol valósul meg jobban: az álomban, vagy a valóságban. Tulajdonképpen nyitva hagyom ezt a kérdést, bár inkább afelé hajlanék, hogy a második, álomszerű létben.

Bevallom, nem tudtam maradéktalanul azonosulni a Varázskert főszereplőjével. Úgy éreztem, hogy a főszereplő maga is hibás. Kap labdákat a férje oldaláról, a való világ oldaláról, lehetne lehetősége a valós életét építeni, javítani, ő mégis bezárkózik és ezért is kénytelen egy álomvilágot felépíteni.

Ez a könyv éppen arról szól, hogyan válik egyre érdektelenebbé, egyre hidegebbé, kevésbé intenzívebbé egy nő és egy férfi kapcsolata. A nő hiába kap labdákat, amikor egyre mélyebbre kerül érzelmileg, s egyre jobban eltávolodik a férjétől. Nem tudja és nem is akarja visszadobni őket. A kiüresedő kapcsolatot tagadja meg, az érzelmi teljesség felé tör. Azzal, hogy szembeállítottam a hideg és steril miliőt, amiben a férj él és a hősnő pazarul színes világát, azt érzékeltettem, hogy a kettő között nincs átjárás.

A Párnakönyv Erdélyben játszódik, a Varázskertben a szerelem, az álomvilág egy szerb férfin keresztül jelenik meg. Ennek van valamilyen jelentősége?

A Párnakönyvnél az erdélyi utazással kiemeltem a két embert abból a világból, ahol valójában léteztek, a szerelem által eljutottak egy sokkal tisztább, éteribb közegbe, amit nekem Erdély fejezett ki. A Varázskert Mirkója azért lett szerb, mert anyai ágon én magam is szerb származású vagyok. Belevittem a könyvbe a saját tudásomat, érzelmeimet erről a vallási és nemzeti közösségről; amiben felnőttem. Bár tény, hogy az, hogy az elképzelt szerető szerb, tulajdonképpen játék a kint és bent fogalmaival. Mirkó világa egy egzotikusabb, sokkal intenzívebb érzelmeket megmozgató világot jelent.

Könyveiben előfordulnak erotikus epizódok. Mit szól azokhoz a kritikákhoz, mely szerint egy politikushoz nem méltó ez a téma és hangnem?

Ez a „méltó” szó a kedvencem! Miért, a politikus talán szűznemzéssel szaporodik? A könyveimben egyébként nagyon kevés rész van, ami a férfi és a nő közötti testiséggel foglalkozik, inkább a női test kifejezésmódja, reakciója érdekel. Bár azzal is tisztában vagyok, hogy a Varázskertnek érzéki hangneme van. De ez az én stílusom, ez nagyon személyes, az olvasót beavató stílus. Mindenki eldöntheti, hogy be akar-e lépni abba az univerzumba, amit megteremtek, vagy nem. De aki nem lép be, az szerintem ne írjon róla.

Van egy olyan irodalmi hagyomány, amire tudatosan támaszkodik? Kik azok, akiktől a legtöbbet tanult?

Rengeteget olvasok, egyébként négy nyelven, úgy tanulok írni, hogy olvasok. Egy repülőút alatt kiolvasok egy rövidebb regényt. Ha neveket kell mondani: Annie Ernaux, Carlos Fuentes, García Marquez, Julio Llamazarez. Andrei Makine. És Le Clézió könyveinek is elkezdtem utánamenni, most, hogy megkapta a Nobel-díjat. A felsorolás is mutatja, a francia és a latin irodalom nagyon nagy hatással van rám. Sokat merítettem a francia écriture feminine-ből. A feminin írásmódon én azt értem, amikor az író használja a női tudást, a nő által megélt érzelmeket és társadalmi tapasztalatot. Az erről szóló vitát, hogy van-e női írásmód, vagy nincs, nálunk nem is folytatták le tisztességesen. Érdemes lenne legalább megkezdeni ezt a diskurzust, mert már a kérdésfelvetés sem igazán jó. A valódi kérdés szerintem az, hogy elismerjük-e, hogy a különböző nemeknek különböző társadalmi és érzelmi tapasztalatai vannak, és ezeket az egyén különbözőképpen fogalmazza, éli meg. A női hang az irodalomban nagyon sokáig elhalt, és a nők egy ideje azzal küzdenek, hogyan tudnák megtalálni a saját hangjukat, és egy olyan szubjektumot felmutatni, amelyik független, nem a férfihez viszonyítva és a férfi rendszerébe beillesztve létezik, hanem önálló entitásként. Az elveszett női hang megtalálására teszek kísérletet én is, és sok más szerző is. Ezt nevezem én női írásmódnak, amely egyáltalán nem köthető a nőkhöz, férfi is írhat így.

Ha már a nemeknél tartunk, eddigi regényei a nőről szólnak. Fog Ön valaha férfi könyvet írni?

Jaj, épp ezen gondolkozom egy ideje! A kiadóm is nagyon szeretné. Két regényvázlatom van, csak még nem döntöttem, melyiket írjam meg. Az egyik szintén egy női regény vázlata, de a másik egy abszolút férfi könyv lenne. Ez nem is lenne tisztán irodalom, közelítene a szociológia felé. Férfitípusokról szeretnék személyes, mégis történelmi kontextusban írni. Megnézném, hogy mondjuk a mai világvándor típusú férfinak milyen volt az archetípusa. Vagy megnéznék egy „Don Juan hazatér” történetet, egy idős Don Juan hogyan viszonyul a saját életéhez.

El tudja képzelni, hogy egyszer a politika és az írás közül felhagyjon valamelyikkel, és csak az egyik töltse ki az életét?

Nekem fontos a közszereplés, hogy bizonyos gondolatokat el tudjak juttatni az emberekhez. Nem szívesen használok ilyen kifejezéseket, de mégiscsak valamilyen köztudat formálás az, amire törekszem. Megtörni a becsontosodott nézetrendszereket a politikában, a hétköznapi, vagy a művészeti életben. Megkérdőjelezni azt, amit kőbe vésett szabálynak tekintenek, egy újfajta diskurzust folytatni. Ezt szenvedélyesen képviselem, mert nem is tudom másképp. Ezt a magatartásomat sosem fogom elveszíteni. De az írás is természetes életformám, nélkülözhetetlen része az életemnek. És írni szerencsére mindig lehet, akár 80 évesen is.