Az elmúlt három évtizedben több generáció is felnőtt Halász Judit gyermeklemezein, ám kevesen tudják, hogy a népszerű énekes- és színésznő eredetileg egyáltalán nem tervezte, hogy a kisebbeknek zenéljen. A kezdetekről, a jelenről és a jövőről egyaránt beszélgettünk.

Úgy tudom, sikeres színészi pályája csupán véletlenül alakult úgy, hogy gyerekeknek szóló lemezeket kezdett készíteni.

Soha nem gondoltam arra, hogy bármikor is gyerekeknek fogok énekelni vagy játszani, a véletlen hozta így. Akkor jelent meg az első lemezem is, amikor Foky Ottó felkért a Mirrmurr, a kandúr című sorozat mesélőjének. Utóbbi rendkívül nehéz feladat volt, hiszen nagyon sok figura szerepelt az epizódokban, és mindegyiküknek én voltam a hangja. Mélyen be kellett vésődnie, pontosan hogyan beszél az egér, a madár vagy Oriza Triznyák, mivel nagyon gyorsan kellett váltanom az egyes szereplők között. Ez óriási koncentrációt igényelt, ami persze egy színésznek nem baj, hiszen a mesterség egyik alappillére éppen a jó koncentrációs képesség. Az első albumom, a Kép a tükörben pedig nem gyereklemeznek indult: olyan dalokat, verseket énekeltem rajta, amelyek az életemben valamiért fontosak voltak. Azóta sem változott a véleményem, hogy a gyermekkor mindenki életében meghatározó, így aztán azok a szerzemények is felkerültek rá, amik az én gyerekkoromat fémjelezték. A Süss fel Nap például azért, mert nem vettek fel a hegedűórákra. Amikor iskolába kerültem, még nem volt kötelező pontosan betölteni a 6. évet, így sok dologra még nem tudtam igazán koncentrálni. Mivel mindig összekevertem a dal két verzióját, azt mondták: „Jól van, kislány, majd jövőre!” Nagyon készültem arra, hogy majd hegedülni fogok, de ezzel elvették tőle a kedvemet… És ugyanígy a többi lemezen szereplő gyermekdalnak is megvan a története: a Hová mész, te kisnyulacskát például Szabó István első filmjében, az Álmodozások korában énekeltem Bálint Andrásnak. Ez számomra fontos film volt – szerettem a dalt is és a jelenetet is, így aztán ez is rákerült a lemezre. Ugyanakkor akadt ott olyan Babits-vers is – a Szerenád –, aminek a világon semmi köze nem volt a gyerekekhez.

Ha eredetileg nem is a gyerekeknek készült a lemez, végül miként talált mégis utat éppen ehhez a speciális közönséghez?

Az én fiam is ekkortájt született, és a játszótéren rendszeresen hallottuk, amint a többiek nem az aktuális slágereket éneklik, hanem például Weöres Sándor Csiribirijét, Bródy dallamával. Észrevettük, hogy a lemezeket elsősorban gyerekeknek vásárolják. Ez nekem nagyon tetszett, így aztán a következő, az Amikor én még kislány voltam című már tudatosan gyerekeknek készült. Utána keresett meg a Bojtorján, hogy menjünk el együtt koncertezni, nekik már megtanulni sem kell a dalokat, mindegyiket tudják. Én erre mindig rábólintottam, de nem is gondoltam igazán komolyan a dolgot… Egyszer aztán előálltak egy szerződéssel, aminek értelmében Szentendrére kellett mennünk fellépni. Az első koncerten rögtön meg is bántam, hogy belefogtam ebbe az egészbe. Időbe telt, amíg megértettem: a nézőtéren azért van zaj, mert a gyerekek velem éneklik a dalokat. Néhány előadás alatt kezdtem hozzászokni ehhez. Elkezdtem én is figyelni őket, a reakcióikat. Később kértem, hogy ne legyen sötétség a nézőtéren, így én is láthattam őket. Eleinte még nem nagyon beszéltem velük, csak verseket, meséket mondtam a dalok között, aztán később megpróbáltam egy-egy gondolat, téma köré szerkeszteni az előadásokat. Szerettem volna sok olyan gondolatot megosztani velük, amikről úgy éreztem, jó lenne, ha ők is megismernék. Ahogy telt az idő, egyre több tapasztalatot szereztem a gyerekekkel kapcsolatban. Sok mindenre megtanítottak, ugyanis számtalan váratlan helyzet adódott a nézőtéren, amiket meg kellett oldani. Például amikor a közönség elkezdett unatkozni, nem figyelni, nyilván én voltam a hibás: meg kellett tanulnom megfelelően felépíteni, szerkeszteni egy koncertet. Nem is tudtam igazán mástól tanulni, csak tőlük, hiszen nemhogy rendezőm nem volt, de még olyan sem mozgott a szakmában, aki előttem bármi hasonlót csinált volna. Aki már volt igazán gyerekek közelében, jól tudja, mivel tartják fogva a felnőtteket. Sosem próbáltam eljátszani, hogy én is gyerek vagyok, velük azonos vagy egykorú, de ők elfogadtak, bíztak bennem, és később már számítottak rám. És ahogy Kis Herceg mondja, „felelősséggel tartozol, ha számít rád valaki”, hát nem volt kedvem alább adni.

Mi alapján válogatták ki, milyen versek kerülnek az egyes lemezekre?

Eleinte csak általam, vagy Bródy által szeretett és fontosnak tartott verseket kerestünk a lemezekhez. A magyar költészet pedig nagyon bő tárház ebből a szempontból. Nem is kifejezetten gyerekeknek szóló költeményekre gondolok itt, hanem olyanokra, amiket ők is megérthetnek. Petőfi Sándor valószínűleg nem gyerekeknek írta a Füstbe ment tervet, mégis értik, ismerik, szeretik. A zeném eközben mindig olyan volt, amit a szülők is szívesen hallgattak, hiszen az Illéssel, a Fonográffal dolgoztam, elsősorban Bródy Jánossal, aki a lemezek szerkesztését is végezte. Lassan sikerült tőle eltanulnom a dalok, versek kiválasztását, sorrendbe állítását. Egy idő után már az album címét is én adtam, noha az ő dalából származott. Ez volt a Vannak még rossz gyerekek, ami egy roppant jól sikerült cím volt, hiszen mindenki kíváncsi lett, vajon kit tarthatok én rossz gyereknek… De Bródy is zseniális címeket adott, a Helikoffernél például el sem tudok képzelni találóbbat. Később eljött az idő, amikor sok harmincas éveiben járó szülő már a saját gyerekeit hozta a fellépéseimre, és elmesélték, hogy ők annak idején az én lemezeimen „nőttek fel”. Elhatároztam, hogy énekelek nekik továbbra is. Az utolsó három lemezem - Minden felnőtt volt egyszer gyerek, Hívd a nagymamát, Szeresd a testvéred - már nem is csak gyerekeknek szól, hanem inkább az egész családnak. Közben pedig én is nagymama lettem, ma már háromszoros. Az utolsó, a Szeresd a testvéred témáját az adta, hogy amikor megszületett a második unokám, az első, másfél évesen nem értette, mi történt, hogy megoszlik az eddig csak ráirányított figyelem és szeretet.


Nehezebb vagy könnyebb gyerekeknek énekelni, mint felnőtteknek?

Azt hiszem, nehezebb. A gyerek ugyanis még nem tudja, hogyan kell viselkedni, ha színházba, koncertre megy. Annak megfelelően cselekszik, ahogy az adott szituációban érzi magát, ahhoz igazodva, amit neki nyújt az adott produkció. Ha nem következik be, amit várt, azt is kifejezi. Voltam nemrég egy meseelőadáson a négyéves unokámmal, ahol őrületes zaj volt a nézőtéren egyszerűen azért, mert a nézők, többnyire 4-7 éves gyerekek nem értették, mi történik a színpadon, és folyamatosan kérdezgették a velük levő felnőttet. A zenekart is felültették a színpad szélére, néha a színészek is bejöttek zenélgetni, énekelni más-más szerepben… Nem értették, ki jött be éppen és folyamatosan azt kérdezgették: „Ki ez? Mit mondott?” A színészeket persze ez rettenetesen zavarta, és olyan is akadt közöttük, aki emiatt még halkabban beszélt, hátha akkor majd elhallgatnak… A gyerekek nem hallgattak el, hiszen így még kevésbé értették, miről van szó. Többségük először volt színházban. Nem láttak még zenekari árkot, díszletet, jelmezes szereplőket. Ahhoz, hogy a zenekar a színészekkel keveredve felkerüljön a színpadra, előbb meg kell ismerniük a színház klasszikus formáját. A formát megbontani csak a forma megismertetése után lehet. Egy négyéves addig nem tud mit kezdeni egy általunk érdekesnek ítélt, nem hagyományos előadással, amíg nem tudja, hogyan folyik mindez hagyományosan. Mire való a zenekari árok, mit csinál a színész, mire valók a kellékek és így tovább... Pedig ebben az esetben nagyon jó színészek játszottak a darabban, címe után ítélve klasszikus mesét, amelynek ez a színpadi adaptációja, és az adaptáció rendezése sem működött.

Lát bármiféle jelentős különbséget a huszonegynéhány évvel ezelőtti és a mai gyerekek között?

Azt hiszem, a gyerekek ezer éve is ugyanilyennek születtek. Az őket körülvevő világ változott meg rettenetesen, én viszont ezt sem igazán érzékelem a koncertjeimen. Azokkal a gyerekekkel nem találkozom, akik a szülők segédletével, beleegyezésével vagy akár ellenére más dolgok rabjai lettek. Az viszont egészen biztos, hogy a gyerekek ma is nevetni és játszani szeretnek a legjobban. Más kérdés, hogy kivel és mivel, ez már nevelés vagy szerencse kérdése is. De azt hiszem, minden gyereket lehet afelé irányítani, hogy ne egyedül játsszon, hanem próbáljon meg kapcsolatokat teremteni, társas lénnyé válni. Megismerni azt az erőt, amely az összetartozás érzésében rejlik, ami a barátság vagy a testvéri szeretet sajátja.

A saját kisfia hogy élte meg, hogy az anyukája Mirrmurrt mesél a tévében, és az ország minden gyerekének énekel a lemezein?

Sosem beszéltük ezt meg, de szerintem a Mirrmurr után azt hitte, hogy otthon mindenkinél a saját anyukája mesél a tévében. A lemezeket is szerette hallgatni, bár nagyon kritikus volt. Ha pedig elvittem egy koncertre, láttam, hogy izgul értem. De nem vittem olyan nagyon gyakran, csak évente egyszer-kétszer, általában akkor, amikor éppen új műsorral álltunk ki a színpadra.

És az unokák mit szólnak?

Ők még nagyon kicsik: a második legnagyobb két és fél éves, a legkisebb most lesz egy éves. Voltak már koncertemen és a szüleik szerint élvezték is.

Megengedőbb az unokáival, mint a fiával volt? Netán aggódósabb?

Nem vagyok annyira megengedő, de csak azért nem, mert én sem akarok rosszat nekik. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mitől más egy nagymama-unoka kapcsolat, mint a szülő-gyermek viszony. A nagyszülők talán már egy kis távlatból látják a dolgokat, hiszen túl vannak már a tanuló nevelésen. Az első gyereknél senki sem tudja, mikor követ el hibákat, hiszen honnan is tudná? Tapasztalataikra nem, csupán az érzéseikre hagyatkozhatnak. Nagymamaként emellett a mindennapok gondjait sem kell viselni. A gyereknevelést minden szülő menet közben tanulja meg. Mivel nagymamaként a szülőkhöz képest keveset vagyok az unokáimmal – hetente egyszer-kétszer –, az együtt töltött időben nem az a legfontosabb számomra, hogy beléjük tömjem a spenótot, ha éppen nem akarják megenni. Inkább játszunk, mesélek, kirándulni járunk, sokszor a városban is, hogy megismerjék Budapest csodáit, a Dunát, a hidakat, a szigetet, a Halászbástyát, meg a többit.


Mit tervez a közeljövőben?

Egy mozgalmas és nehéz időszakon vagyok éppen túl. Nem szokásom magam túlvállalni, de valahogy mindig közbejönnek olyan dolgok, felkérések, amiket nem lehet visszautasítani… A koncertszezonom mindig október közepétől karácsonyig tart. Miután a közszolgálati televízió már hosszú ideje feladta azon feladatát, hogy gyerekeknek készítsen adásokat, az én dalaimból sem készültek felvételek az utóbbi időben. Tudom, hogy az emberek keresik a dalaimból készült képfelvételeket. Most sikerül egy olyan filmet forgatnunk, ami a koncertjeimen készül. Szeretnénk benne azt is megmutatni, amit én látok a színpadról: a gyerekeket és szülőket az ország legkülönbözőbb városaiban, falvaiban, vagy éppen a Vígszínházban. Novemberben készült a film gerincét képező koncert felvétele a Millenárison, de a stáb elkísér engem még sok helyre, ahol fellépek. A rendező Rózsa János, az operatőr Ragályi Elemér, kiváló művészek és szakemberek. A koncerteken elhangzott dalok mellett a tervek szerint néhány speciális klip is kerül majd a filmbe. Ilyen például Tóth Kriszta egyik verse, a Marci öltözik, amihez a Republic Cipője írt nekem egy dalt, és nagyon népszerű lett a gyerekek között. Tervezünk esetleg néhány animációs feldolgozást is. A színházban is volt ősszel egy bemutatóm, Heltai Jenő Tündérlaki lányok című darabjában játszom a lányok anyját. De most eléggé leköt a film készítése. Mindenféle más munkán is töröm a fejem, de most, hogy végre kicsit több időm van, szeretnék többet lenni az unokáimmal.