Divatos lett mostanában sikeres együttesek komplett Best of-jaiból musicalt farigcsálni. Ennek a filmnek a fogantatását is leginkább úgy képzelem el, hogy Fenyő Miki a Mamma mia sikerén felindulva gondolt egyet: neki is van mjuzikele a József Attilában, mért ne lehetne abból is valami olyasmi. Nos, lett. Ha nem is olyan.

A hatvanas évek korakádári Magyarországán járunk, amikor Miki szüleivel a Coca-Cola mámorban fetrengő Egyesült Államokból hazatelepül a szocializmus hiánygazdaságába. Magával hoz egy bőröndnyi rock and roll bakelitet, s mellé jókora ambiciót - majd ő megmutatja ennek a szerencsétlen, vasfüggöny mögé szorult társadalomnak, milyen is az élet a nagy és szabad Amerikában. Az itthoni kultúrát felügyelő párttitkár elvtársak azonban köszönik, nem kérnek az izgatásnak beillő amerikai import-ritmusvilágból. Ellenállásuk csak fokozódik, amikor kiderül, hogy a párt által diktált pol-beatre cseppet sem fogékony fiatalok valósággal kivetkőznek magukból, amint meghallják a rockabilly jellegzetes dallamait. A lányok kombinéra vetkőznek, a fiúk eszüket vesztik, mindenki agyvérzés-közeli extázisba kerül, gyorsreagálású rendőri egységnek kell kivonulni és kordont képezni, aztán hamarosan megérkezik a vízágyús autó is, mert az ugye mégiscsak rendszerellenes, ha a fiatalok a majálison táncolnak.

Hamar kibomlik a cselekményből egy bűnügyi meg egy szerelmi sztori is, a dalok eközben burleszk-szerű tánckoreográfiát kapnak, s az egész film elkezd a saját túlsokféleségében fuldokolni, holott pont elég lenne, ha csak egy szórakoztató musical akarna lenni, amilyen mondjuk a Mamma mia. Itt azonban a Kádár-rendszerre való visszaköpködés (2009-ben merész vállalás) drámainak látszani vágyó érzelgős pátoszba vegyül (amikor a film vége felé Kiss Tünde a Ki Mit Tudon Váczi Mihályt szavalt, el kellett takarnom az arcom szégyenemben). Sok ez nekem, túl sok, még a jóból is az lenne tán! Szembenézés a múlt rendszer bűneivel, groteszk Csinibaba-szerű nosztalgia-danolászás, szerelmes szerenád és bűnügyi nyomozás, veselerugdalós komcsi pribékek, sok tánc, minden idők legjobb magyar nyelvű rockabilly-dalai, végül pedig a mámoros happy end, amikor Miki végre megalakítja a Hungáriát. Szívderítő ugyanakkor a nagy Bereményi Gézát látni a film egyik mellékszerepében.


Bevallom, hogy kiskölyök koromban nagy Hungária-rajongó voltam, s amikor értesültem erről a filmről, bizony elkezdtem szorongani. Attól féltem, hogy bombatalálatként szolgál majd mindazok ellen a boldog emlékek ellen, amik engem a Hotel Mentholhoz, a Limbo hintóhoz meg a Chevroletben agyba főbe dudáló jampecokhoz fűznek. S amitől féltem, beigazolódott. A Made in Hungária ugyanis egy olyan hatvanas éveket hazudik nekünk, ami ezzel az országgal egyszerűen nem történt meg. A Kádár vezette Magyarországon a rockabilly ugyanis soha nem volt ellenkultúra, még akkor sem, ha Fenyő Miki aranyfényű nosztalgiavilágában ez ma már így él. Épp ellenkezőleg, a Hungária együttes minden elképzelhető lehetőséget megkapott a múlt rendszerben - amire hozzáteszem, nem is volt méltatlan, én magam is karcosra hallgattam a bakelitjeiket 7-8 éves fejjel - csak hát nem kéne átrajzolni ilyen háborúsra a zenekar meg a Kádár-rezsim viszonyát! Elég jó együttes volt a Hungária és elég gyalázatos volt az államszocializmus anélkül is. Fenyő Miki soha nem volt Hobó, ahogy Szaxi Maxi se Schuster Lóri továbbá Szikora Robi se Nagy Feró! És ez nem is baj, csak szögezzük le! Pusztán azért utaltam erre, mert a film főhősét, a történet-beli együttes alapítóját és névadóját ugye Mikinek hívják - aligha véletlenül. Egy szó, mint száz, nem túl ízléses ez a történelmi retusálgatás. (Egyébként emlékezzünk, kik is voltak a legjobbak benne!) A musical dalai ráadásul egytől egyig a már alaposan felpuhult nyolcvanas években íródtak és lettek felvéve, ezért nem is értem, miért kellett visszavetíteni a film cselekményét a hatvanas évek sokkalta szigorúbb szocializmusába.


Úgy tűnik, így húsz évvel a múlt rendszer bukása után Fenyő Mikiben már beindultak az önmaga szerepét túlértékelő emlékezet jótékony mechanizmusai. Talán nem most kellene egy fiatal színész bőrébe bújtatva magát a filmvásznon cseszegetni a komcsikat, megtehette volna ezt annak idején élesben. Persze senki nem várta ezt tőle, csakhogy most nem kéne úgy visszaemlékezni erre a Hungária-sztorira, mintha valaha is szó lett volna köztük meg az MSZMP közt bármiféle konfliktusról. Ez az egész történelemhamisító self-management pedig leginkább azért zavaró, mert a Hungáriának egyáltalán nincs semmi szüksége rá, hisz a maga jogán is éppen eléggé lehet szeretni.