Csaknem minden, Buddhával és a buddhizmussal érdemben foglalkozó mű, melyet Európában adtak ki, külön fejezetet szentel a buddhizmus és a nő kapcsolatának. A téma valóban érdekes és fontos lehet, ugyanakkor az idevonatkozó részek elolvasása után az embernek az az érzése, hogy valami lényeges dolog mindig kimondatlan marad.

“A világon a legszebb dolgok egyike minden bizonnyal Buddha mozdulatlansága egy diáklány szemében tükröződve...”
Egon Bondy Az egész ötlet onnan indult, hogy Radek Drtikol úrral a találkozásunk alkalmával adott interjú után (lásd Félreértett parancsolat című írásunkat) nem sokkal később kezembe akadt Egon Bondy Buddha című könyve, melyben néhány, e tárgyban szokatlan fejezetre bukkantam. Egon Bondy a Gyöngéd barbár című Hrabal-mű egyik főszereplője, aki annak idején Zbynìk Fi¹er álnéven írt szamizdat-verseket és dalszövegeket, elsősorban azonban filozófiával foglalkozott. Egy könyv, egy szokatlan párosítás és egy cseh „szerelemszakértő” – ők tehát a beszélgetés szereplői.

Csaknem minden, Buddhával és a buddhizmussal érdemben foglalkozó mű, melyet Európában adtak ki, külön fejezetet szentel a buddhizmus és a nő kapcsolatának. A téma valóban érdekes és fontos lehet, ugyanakkor az idevonatkozó részek elolvasása után az embernek az az érzése, hogy valami lényeges dolog mindig kimondatlan marad. Az "objektív" szerzők mintha nem akarnának foglalkozni a kérdés mélyebb összefüggéseivel, azok pedig, akik kialakítanak valamilyen határozott álláspontot, általában túlzottan a maguk szájíze szerint értelmezik (át) az idevágó tételeket. A cseh nyelvű irodalomban kiemelkedő alkotás Bondy Buddha-kötete, melyben az extravagáns író néhány olyan gondolatot szed össze, melyek kiválóan alkalmasak a továbbgondolásra...

Ha nem haragszik, előbb összefoglalom nagyon röviden mindazt, amit e témáról tudnunk kellene. Köztudott, hogy Buddha sem kaszti, sem felekezeti vagy faji, sem életkori vagy nemi jellegű megkülönböztetést nem tett a Tant követni vágyók esetében: egyetlen elvárása a Tan betartása és megértése volt. Ebből következően a buddhizmus történetében - már Buddha életében is! - szerepet játszottak a nők, jóllehet velük kapcsolatban mindig is több volt a felmerülő kétely és félelem, mint a bizalom és a bizonyosság. Mindenütt ismerünk női bódhiszattvákat, ahová e vallás eljutott. Buddha anyját sok iskola csaknem istenként tiszteli. Buddha nővére volt az első női szerzetes. De ugyanígy pozitív szerepük van az úgynevezett „Upászikáknak” is, azaz a renden kívüli tisztelőnőknek, akik jótékonykodásaikkal nagyban hozzájárultak a szerzetesi életmód terjedéséhez.

Néhány szerző szerint Buddha az akkori viszonyok közepette a lehető legtöbbet tette a nők egyenjogusítása érdekében...

Ostobaság... Ilyen gondolatok csakis Európában fogalmazódhattak meg, és semmi közük nincs a valósághoz! De erről kicsit később, most nézzük a nő „másik oldalát”. Itt egyértelműen mint csapda, kísértés, leküzdendő akadály jelenik meg, akit európai fogalmainkkal leginkább az Ördög egyik testetöltésének nevezhetünk. Így akarja Buddhát megkísérteni Mara három, földöntúli szépségű leánya, de már a brahmani irodalomban is olvashatunk arról, hogy ha egy remete szigorú vezeklésével már az istenekre nézve is veszélyt jelent, akkor azok egy égi csábítót küldenek le hozzá, aki testiségének erejével megfosztja a remetét földöntúli hatalmától... Ezen az oldalon is idézhetnénk tovább a példákat, de most elég annyit tudnunk, hogy a világ időben és térben egyaránt távoleső vallásaiban a nő szinte kivétel nélkül hasonló kettősséggel van felruházva: gondoljunk csak az isteni bölcsességű Sophiára és Pandora szelencéjére... Vagy Pythiára, aki egyszerre képviselt szinte minden női princípiumot...

Azért mi mégiscsak hús-vér nővel találkozunk a mindennapokban, és gondolom, így volt ez a szerzetesekkel is Buddha korában...

A nővel való találkozás egy kolduló buddhista szerzetes számára is elkerülhetetlen volt, ezért a források szerint már maga Buddha is részletesebben foglalkozott a problémával: „Asszonynépre ne nézzen rá, ha rá kell néznie, ne beszéljen vele, ha beszélnie kell vele, szedje össze magát.” A kísértés tehát nagyon is valós volt a mindennapokban is, és a vágyat gyökerestül kiirtani akkor sem volt kevésbé lehetetlen vállalkozás, mint manapság, legfeljebb többen szerették volna megtenni.

Attól félek, a legtöbben ezek után sem fogják elhinni, hogy Buddha a női nem barátja volt... Gondoljunk csak ama sokat idézett mondatára, mely szerint tanai ezer évig virágoztak volna, ha nem lépnek követői közé nők, emiatt azonban csak ötszáz esztendeig élnek majd a világban...

Ezt a mondatot valószínűleg csak utólagosan tulajdonították Buddhának, de tény, hogy az apácarendek a mai szemmel „alárendelt” szerepet játszottak: ez elsősorban annak az ind felfogásnak köszönhető, amely szerint a nő egész életében a férfi gyámolítására szorul. Gyermekkorában az atyjáéra, ifjúkorában a férjére, öregkorára pedig a fiáéra, ahogyan az Manu törvénykönyvében áll. Ez az alárendeltség azonban csak a XX. századi európai számára látszik elnyomásnak. A valósághoz közelebb áll az a megközelítés, amely az analógiás gondolkodásmód sajátja, és amely szerint a férfi-nő viszony a nap-hold kapcsolatnak feleltethető meg: amennyiben a Hold a Naptól kapja fényét és mégis önálló hatással bír a földi, anyagi-lelki dolgokra, amelyeket formálni és befolyásolni képes (ár-apály, menstruáció, növények növekedése, az ember hangulata stb...). Az akkori szemlélet tehát inkább tükröz egy égi mintán alapuló viselkedésmódot és szokásjogot, semminthogy egyszerű fizikai-szellemi alá- ill. fölérendeltségről beszélhetnénk. Mindezek tükrében elmondhatjuk, hogy a buddhizmusban és a korabeli ind társadalomban a nő, mint családanya és a férfi viszonya nem elsősorban fizikai síkon megközelítendő kérdés, pontosabban ez a sík egy másik, magasabb viszonyrendszer analógiája. Másfelől viszont a Tan követőinek sorában valódi egyenlőségről beszélhetünk, amennyiben a nő csak úgy és akkor kap elismerést, ha - a férfihez hasonlóan - túllép nemiségén. Ha ez a próbálkozás bármelyik nem esetében sikertelen marad, képtelen a Tan igaz elsajátítására...


A nemiség tehát a buddhizmusban is akadály a teljes elmélyülésben, így a szexualitásnak nincs helye a spirituális szférában. Ez végülis több vallásból ismerős. Kivételt képez persze a tantrizmus, amely egyenesen a megvilágosodás szolgálatába kívánja állítani a szexuális energiákat...

Igen, ez igaz, csakhogy a tantrizmus is érthetetlen a dolgok alapjainak ismerete nélkül, és amit manapság Európában pl. tantrikus jóga néven művelnek, az nem más, mint szélhámos, profanizált szexőrület. De a nemiség kizárásának más oka is van Buddha esetében. Konfuciuszhoz hasonlóan ugyanis határozottan visszautasított mindenfajta filozofálást az istenekről, a földöntúli jelenségekről, a születés előtti és a halál utáni létről. Szellemiség és szexualitás összebékítése sem neki, sem követőinek nem volt célja, hiszen a szellemiségben rejlő szexualitás ill. a szexualitásban rejlő szellemiség misztikuma nem érintette a Tan lényegét. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a nemiség túlontúl rejtélyes dolognak számított a Négy Nemes Igazsághoz és a Nyolc Nemes Ösvényhez képest, hiszen vallásos és vallástalan férfiak egyaránt tudták és tudják ma is, hogy a Nő és mindaz, ami vele kapcsolatos, Isten után a legnagyobb rejtély...

“A nemi hatalmak megfelelői a teremtő hatalmak. Erósz, szexus, nemiség, szerelem csak különböző kifejezések arra, hogy: teremteni. A nemi hatalmak egysége a teremtő hatalmak egysége. A nem tulajdonképpen a teremtő hatalmi szenvedély, a sóvár éhség – Begierde -, ahogy Böhme mondja.“

Hamvas Béla: Májá
Bondy mégis “szerelmes buddhistának“ vallja magát, imígyen interpretálva a Négy Nemes Igazságot:
“A Szerelem létezik.
A Szerelem oka a vágyakozás.
A Szerelem iránti végyakozás kioltható ill. megszüntethető.
A Szerelem megszüntetésére rendelkezésünkre áll a Nyolc Nemes Ösvény.“

Bondy átlényegítése logikailag helyénvaló, hiszen a Szenvedés szó helyett a Szerelem szó használata semmit sem torzít az eredeti jelentésen. A kérdés az volt, hogy érdemes-e, meg kell-e szüntetni a Szerelmet, s ha igen, miért? Valóban egyenlő-e a Szenvedéssel? Most már közel járunk ahhoz, hogy a nő ill. a nemiség, és a buuddhizmus viszonyát immár véglegesen tisztázhassuk. Egy buddhista szerzetes szüzességi fogadalmával – amely sohasem kényszerből és lemondásból, hanem a Tan megértéséből kell hogy eredjen – sokkal összetettebb dolgokat teljesít, mint a nemiségtől való tartózkodást! A fogadalom az egész világra vonatkozik! Mindenkit ki kell szabadítani a Lét örök körforgásából, azaz végső soron minden élőlénnyel fel kell ismertetni az anyagi világtól való elfordulás szükségességét, a vágy kioltását, végsősoron a szüzességi fogadalmat. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindez természetesen csakis erőszakmentesen valósítható meg…

Eszerint a nőtől való elfordulás nem más, mint az anyagi világtól való elfordulás része…Ezt azonban nem lehet mindenkitől elvárni: vannak-e a buddhizmusban is hasonló parancsolatok, mint a Bibliában, amelyek a nemi viszonyok szabályozását célozzák?

A nőtlenség, azaz a cölibátus nekünk, európaiaknak is ismerős: ugyanígy megvan a párhuzam azokkal, akik a szerzetesi renden kívül élnek. A Pancsá Síla harmadik pontja szerint, amelynek egész tartalma ismerős lehet a Tízparancsolatból, a nemiséget mindenkinek szabályoznia kell, ha teljes mértékben elnyomni azt képtelen is. A nemiség a házasélet része, és elsődleges célja a gyermeknemzés. Rögtön ezután a buddhista erkölcstan legfontosabb figyelmeztetése, hogy senki se nyúljon más feleségéhez: az ilyen cselekedet négyszeres következménnyel jár. Az első maga a bűn elkövetése, a második a közben érzett félelem, a harmadik a gyakorlati büntetés, legvégül pedig a pokolrajutás kínja. Mindez világos beszéd. Mindaz, amiről eddig szó volt, elvezetett minket annak kimondhatóságáig, hogy a nő és a vallás kapcsolatára minden esetben a vallások közötti különbségek gyökereinél található a magyarázat, és ugyaninnen érthető meg a szerelemhez és a nemiséghez fűződő viszony is egy-egy vallásnál.

Ugyanakkor ezek a különbségek sokszor mégsem jelentősek, sőt sok a meglepő egyezés, éppen a gyökereknél: éppen ezért nem igazán értem ezt a következtetését…

Amiről beszélek, az a keleti és nyugati kultúrkör közötti eltérés, amely látszólag apró, szerintem mégis magyarázatot ad igencsak eltérő útjainkra. Soha ne feledjük el, hogy elég a legapróbb eltérés a gyökereknél, a föld felett ennek következménye már óriásinak tűnhet… Az, hogy a lét szenvedés, úgy látszik, a világ minden táján ismerősen hangzik. A kérdés az, minek tekintjük magát a földi létet: teremtésnek, amelynek oka, célja és értelme van és amelyből következően anyagnak, szellemnek és léleknek egyaránt megvan a maga helye, vagy pedig egyfajta büntetésnek, amelyben az anyagi világ káprázat csupán, és elsődleges cél a tőle való megszabadulás, ha lehet, végérvényesen? Más szavakkal: az anyagi világban való léttel járó szenvedést magunkra vesszük és türelemmel viseljük, miközben az anyagot is igyekszünk szellemivé tenni, vagy elsődleges célunk a káprázatból való kilépés, a szenvedés megszüntetése magunkban és az összes élőlényben? Az előbbi esetben a nőnek mint nőnek és a férfinak mint férfinak is helye és szerepe van mindhárom síkon, az utóbbiban viszont a nemiségből eredő vágy, mint az anyag és a születés, a halál és a szenvedés teremtője a rossz erők közé tartozik. Ez esetben nő és férfi csak a nemiségen túllépve juthat szerephez a megváltásban.

Ha jól értelmezem, akkor a kereszténység szeretet-központúsága ellentétben áll a keletiek szenvedélymentességet hirdető passzivitásával, mármint ami a világhoz való viszonyt illeti…

Természetesen más a két világ felfogása e fogalmakról, de számunkra ez az ellentét mindenképpen létezik és nem elhanyagolható. Emellett mégsem lehet célunk a kérdés eldöntése általános szinten, hiszen a hagyománnyal és a vallással az ember csak egyféleképpen cselekedhet helyesen: megismeri és tiszteletben tartja tanaikat, és sem önmagán, sem másokon erőszakot nem alkalmazva dönt a számára legmegfelelőbb mellett. Végülis ezt tette Egon Bondy is, aki egyebek mellett egész élete során behatóan foglalkozott a keleti, főképpen az indiai vallásokkal, és aki saját bevallása szerint a buddhizmust kedvelte meg mind közül legjobban. Csakhogy ő sem kerülhette meg a paradoxont, ami mindig fennáll egy európainál, ha itt maradva lesz egy keleti vallás – igen, mondjuk ki a szót – szerelmese! Hogyan is ír erről ő maga? “…olyan örök szerelemmé lett ez énbennem, amilyet a nők iránt érez az ember, vággyá, mely talán soha be nem teljesíthető, és ezt érzem mind a mai napig, még most is, 75 évesen, amikor a pressburgi bölcsészkaron oktatom diákjaimnak az ind filozófiát, miközben nem győzöm csodálni Buddha szavainak és tanításainak hatását a reám szegeződő csillogó, szépséges és okos leány-tekintetekben. /…/ Ez valójában az én nirvánába vezető legszebb meditációs objektumom: Buddha mozdulatlansága egy diáklány szemében tükröződve…“ Nos, így valahogy keveredik össze a szépség, illetve a káprázatok iránti rajongás és a csöndes elmélyülésre való törekvés mibennünk, európaiakban, akik számára prostituáltak és apácák, magányos szerzetesek és csábító papok mind ugyanúgy részesei egy látszólag zűrzavaros, szenvedésekkel teli, mégis boldoggá varázsolható földi létnek, amiképpen a buddhizmus hazájában is megbecsülték a prostituáltakat és a szerzetesnőket egyaránt. A buddhizmus és a nő, egyáltalán, a vallások és a nemiség kapcsolatának vizsgálatakor tehát sohasem szabad elfelejteni, hogy e viszonynak történelmi, társadalmi, gyakorlati és metafizikai vonatkozásai egyaránt vannak – ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik felelőtlenül fecsegnek egyenjogúságról és a nők felszabadításának szükségességéről a harmadik világban, vagy akik el vannak ragadtatva a liberális eszmék szabadosságától, a szabad szerelemtől és a nemi elhajlásoktól…