Clint Eastwood ismét emlékezetes mozival állt elő. Az Elcserélt életek az első film jó hosszú ideje, tán akár a Száll a kakukk fészkére óta, mely feltárja az állami elnyomás és a pszichiátria tudománya közt régóta ápolt intim baráti kapcsolatot.

Pusztán azért, mert a gusztustalan szcientológiai egyház folyamatosan e létező probléma mentén tematizál, még nem szabad hallgatni arról a minden kétséget kizáróan embertelen gyakorlatról, amit kényszergyógykezelésnek hívnak. Megnyugtató látni, hogy maga Clint Eastwood is tisztában van ezzel.

A kényszergyógykezelésnek semmi köze a gyógyításhoz. Épp ellenkezőleg: büntetés, illetve fogvatartás bármiféle jogi felhatalmazás nélkül. A kényszergyógykezelés egyrészt büntetést jelent például az agykéregbe vezetett elektromos árammal, még rosszabb esetben transzorbitális lobotómiával, mely a szándékolt cselekvésért felelős idegi kapcsolatok átvágását jelenti egy a szemüregen keresztül az agyba juttatott jégvágó (!) segítségével. A kényszergyógykezelés másrészt fogvatartást jelent eleinte fizikai eszközökkel, mint gumiszoba, kényszerzubbony, rácsok és őrök, később ezek szerepét egyre inkább kémiai eszközök, vagyis gyógyszeres szedálás veszi át.

A kényszergyógykezeléshez nem kell bírósági ítélet, de még csak rendőrségi jegyzőkönyv se, éppen elég hozzá a pszichiáter szakvéleménye. A pszichiáter ugyanis nagyon nagy hatalmú ember. Ő a normalitás nevű referenciatartomány kapujának őrzője. Akinek a valóságról alkotott képe ellenkezik az ő nézeteivel, esetleg érdekeivel, azzal bármikor megteheti azt, hogy nem engedi be ezen a bizonyos kapun. Ezt követően az általa abnormálisnak bélyegzett illetőt a pszichiáter szabadon fogvatarthatja és kínozhatja mindaddig, amíg az neki tetszik, másképp fogalmazva, amíg az illető nem ad olyan leírást a valóságról, ami a pszichiáter fejében élő képpel megegyezik. Az Elcserélt életek egy éppen ilyen esetet dolgoz fel.


A film cselekménye igaz történeten alapul. Christine Collins egy szombat reggel túlórát vállalt a munkahelyén, s amikor délután hazatért, üres házat talált. Kisfia, Walter eltűnt. Christine annak rendje szerint bejelentést tett a hatóságoknál, ám Los Angelesben ekkortályt, vagyis a múlt század húszas éveiben a rendőrség inkább tűnt kiválóan szervezett bűnszövetkezetnek, mint a polgárokat szolgáló és védő karhatalmi szervnek. Nem is volt jó a hatóság megitélése, főleg mert az egyik Los Angeles-i protestáns gyülekezet vezetője, Briegleb tiszteletes gyújtó hangú beszédeivel és rádióműsoraival minduntalan leleplezni és számonkérni igyekezett mindazt a korrupciót, hatásköri túllépést, sőt mindennapos kegyetlenkedést, melyet a rendőrök a törvény védelmét élvezve elkövettek.

A kis Walter Collins felkutatása váratlanul gyors és látványos eredményt hozott, a rendőrség pedig minden előkészületet megtett önmaga megünneplésére. Tucatjával csődítette a vasútállomásra az újságok zsurnalisztáit és fotósait, hogy tanúi lehessenek a megható jelenetnek, amint anya és kicsi fia újra megpillantják egymást. Az esemény egyetlen hibája csupán az volt, hogy Christine nem a saját gyermekét kapta vissza, hanem egy hasonló korú, viszont nyolc centivel kisebb fiút, aki váltig állította, hogy ő Walter, továbbá, hogy "Szia, Mami! Úgy hiányoztál!"


Az anya panaszt tesz a rendőrségen annak kapcsán, hogy ő köszöni, de aki megkerült, az nem ugyanaz, mint aki elvesztett. A hatóságok eleinte értetlenek, majd egyre idegesebbek a nő oktalan akadékoskodása láttán, elveszít egy gyereket, most meg kap egyet, aztán mégse örül! Hiába tanúsítja Walter tanára és fogorvosa, hogy ez a fiú nem az a fiú, a rendőrségi orvosszakértő mit sem törődik mindezzel, inkább kreatív magyarázatokkal szolgál a felmerülő furcsaságokra. Szerinte például a srác sokat éhezett, így zsugorodott össze a gerincoszlopa nyolc centiméterrel. Amikor aztán az esetet körülvevő nyilvánosság egyre kínosabban érinti a hatóságot, a rendőrkapitány gondol egyet, és bilincsbe verve elmegyógyintézetbe viteti Christine Collinsot, lévén beteg, hisz nem ismeri meg a saját fiát.

Komplex filmről van szó, mely a hatalmi visszaélések dokumentálása mellett erőteljes eszközökkel mutatje be egy anya személyes tragédiáját. Angelina Jolie most először jelezte számomra, hogy bármiben is különbözik Paris Hiltontól, más szóval, hogy egyáltalán színésznő. (Ez itt dicséret akart lenni.) John Malkovichot az általa játszott sok-sok intrikus karakter után üdítő egy igazán azonosulható szerepben, a becsületes, együttérző és bátor Briegleb tiszteletes képében látni. Clint Eastwood pedig rendezői munkássága során immár sokadszor dobja sutba a Hollywoodban már-már kötelező happy end-et (pl. Tökéletes világ, A szív hídjai, Titokzatos folyó, Millió dolláros bébi...stb.), s ezzel tovább erősíti amúgy is erőteljes karakterét a mozgókép történetében.