Amikor a 2004-es FF-debütlemezre szinte azonnal jött a szintet tartó folytatás, bevillant, hogy jé: a legjobbak tényleg évente adtak ki lemezt annak idején, nem hagytak időt maguknak gondolkodni, félteni az elért eredményeket, és így maradhatott az öntudatlan lendület. De most 2009 van.

Azt nagyon gyorsan szögezzük le, hogy a Tonight: Franz Ferdinand egyáltalán nem rossz lemez. És hogy ez a mondat nem amolyan szenttehenet-finomvédelmezős mondat. Csak ha az első kettő 5 csillagos volt, akkor ez szolid 4-es. Hallgatható, teljesen normális, okos munka, amiért az egész nemzedék odaadná a dobverőit. Ami baj van vele, az éppen az, hogy „okos”. Az első két lemez itt-ott bájos pongyolaságot hozó ösztönössége, eszetlensége hiányzik róla, az a fajta lendület, hogy csukott szemmel futunk, aztán szevasztok. Ez okos munka, jól elvégezve. 

A rákészülés nagyon hosszú volt: most ilyen lesz, most olyan lesz, hogy ezzel dolgozunk, most azzal. Az első két lemez „csak úgy” lecsapott, következetlenül. Jó lenne a mindenféle közhelyszerűségétől megszabadítva leírni azt, hogy ugyan, hagyjuk már, hogy felnőjenek, hagyjuk már, hogy legyen egyfajta szerzői problémájuk – kérnénk azt érteni, amit mi. Igen, két lovasroham után hadd jöjjön az, hogy számba veszik az eredményeket, és addig is föltesznek valami jó kis hallgatnivalót.

A lemez legnagyobb hozadékai most nem a slágerek (sehol egy Michael, egy Take Me Out, akár egy Walk Away), nem a zsáner (tessék csak megnézni az Ulysses klipjét), hanem hogy sajátként rögzült a hangzás. Egy-egy Blondie-áthallás, egy Blur-futam a Great Escape-korszakból, egy-egy sarkon még ez-az (a What She Came Forban pikáns a direkt gitáros utalás a közben elvérzett Bloc Party-ra), de a lemez nem a hatásokról szól. És becsülendő, hogy az időközben lángot fogott diszkódivatot is sajátként emeli a FF-világba (na nem mintha eltagadnánk, hogy a rockdiszkó-divat hajnalán épp az első két FF-lemez is megtette a magáét az ügyért). Azt amúgy sem lehet nem észrevenni, hogy a rockzenei innováció jelen pillanatban nem a brit szigeteken folyik. A FF nemzedéktársai sorra zátonyra futnak, szinte már csak a maszkulin FF kölykös megfelelője, az Arctic Monkeys tartja magát.

Lehetne sorra menni a számokon, mindegyikben benne van a slágervér, de virtigli, született sláger nincs köztük. Megérnek egy második próbát, egy harmadikat, és előbb-utóbb ez úgyis szépen átírja a befogadói oldalt. Tizedikre már slágergyűjteménynek tűnik – le van szarva, hogy a korábbi lemezeknél nem kellett ennyit dolgoznunk ezen.

A popzenében nagyon fontos a második lépés, és ez a harmadik album (mivel az első kettő ugyanazzal a svunggal készült) jelenti nekik ezt. A FF biztosra akart menni, amolyan bázis-megtartó munka ez, senki nem fogja rossznak mondani – de senki nem fog sms-t küldeni senkinek, hogy véged, ha nem hallgatod meg, mert annyira jó. A szikrát nem lehet kitartani, amennyit meg mégis, annyi itt mindenképpen van. Úgyhogy örüljünk ennek az aktusnak, mert szépen bebetonozza a Franz Ferdinandot, és ha látják, hogy nincs nagy baj, később lesznek még bátrak is.