Ha mikrofonfrizurákat, köldökig érő gallérokat és fel-le ringó Cadillaceket nem is ígérhetünk, azért megéri csütörtök este lenézni a Trafó Bár Tangóba. Az internacionalista felállású Le Biskuit ugyanis úgy röpít vissza a hetvenes évekbe, hogy azt még maga James Brown is megirigyelné - ha tudna a dologról.
Szóval, a sztori valahogy úgy kezdődött, hogy a Los Angeles-i születésű Andy Hefler az angyalok városából Budapestre tette át székhelyét (az okokat csak találgatni tudjuk), és itt aztán szépen zenekar szervezésébe fogott. A hattagú formáció (a frontemberi poszton szereplő Andy mellett Fazekas Gergely - billentyűsök, Ságvári Bence - gitár, Ságvári Ádám - basszusgitár, Baticz Csaba - gitár, Mócz András - dob) viszonylag hamar belopta magát a bulizni vágyó fiatalok fülébe/szívébe, s koncertjeiken bizony nem ritka, hogy még a falakról is csorog a verejték. A "szociálisan érzékeny, szemtelenül politizáló, mélyenszántva pszichologizáló" szövegek mellé őrjítően dögös, szexuálisan alaposan túlfűtött ritmusok dukálnak, s ha mindehhez még hozzávesszük a zenekar produkciójából áradó delejező energiát, akkor nyugodtan állíthatjuk: aki a Le Biskuit koncertjén nem kap heves szív- és lábdobogást, annak valamely testrésze fából van. És nem biztos, hogy csak az előbb említett kettő.
Mostanában divat buszon alakulni, hát a Le Biskuit például a 40-es buszon alakult Budaörsön, a Kötő utca és a Városháza megállók között valamikor a történelmi jelentőségű 1999-es évben. A zenekar magyar tagjai egy alomból jöttek, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium különböző gimnáziumi rockzenekaraiban játszottak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Egy koncert előtt egy amerikai szaxofonos fiú (Ben Abarbanel-Wolf) megnézte a műsort, majd azt javasolta, hogy inkább játszanak mást, megmutatott néhány groove-ot a basszusgitárosnak, végül két és fél órát improvizáltak, és az előre eltervezett műsorból szinte mindent kihagytak. És persze folyamatosan táncolt mindenki.
A szaxofonos fiún keresztül jött Andy Hefler, az énekes: ők jól ismerték egymást a budapesti amerikai kolóniából, Andy több zenekarban énekelt már korábban, Los Angeles-ben, meg Budapesten, és talán éppen nem volt benne semmilyen fix dologban, hát jött. Közben a Ben Berlinbe költözött. Andy már tíz éve itt él, és elég jó füle van, jól beszél magyarul, de a számok egyenlőre mind angol szöveggel szólalnak meg.
A nevünk tökéletesen értelmetlen: ez a betükombináció semmilyen nyelven nem létezik, a legközelebbi még a francia „süti” szó, de azt c-vel írják, na ők (k-val!!!!). Évek óta ők zárják a jazzsátor programját a szigeten. A zenekar minden tagjának van polgári foglalkozása is, a dobos például kiváló fogorvos, úgyhogy a zenekar fogazata kifogástalan állapotba került, ami tudvalevőleg a világsiker záloga. Amúgy sok minden születik a színpadon, és éppen ez adja a varázsát : hogy könnyen érthető, táncolható, és mégis improvizatív, amitől talán nem olyan unalmas.
”Mint minden zenekar, mi is sok-sok belső problémával küzdünk, például rettentő büdös a lábunk, meg nehezen tudjuk eldönteni, hogy Máté Pétert vagy Szécsi Pált dolgozzunk-e fel, meg hogy sörözni menjünk-e vagy próbálni, és hasonlók. Ezt a sok nehézséget azonban nem visszük a közönség elé, nekik csak annyit mondunk, hogy a következő koncert lesz a Búcsúkoncert, így aztán mindenki úgy érzi, hogy valami nős eseményen vesz részt, aztán nagyon boldog, amikor kiderül, hogy mégis lesz következő koncert. Tavaly szeptember óta vagy 9 búcsúkoncertünk volt.”
