Nabokov klasszikusának 1981-es színpadi átirata annak idején a paradés szereposztás ellenére - starring Donald Sutherland és Ian Richardson – megbukott a Broadway-en. A magyar ősbemutatóra a szerelmesek napján és utána feltehetőleg sokkal “szívesebb” fogadtatás vár majd.

Annak ellenére, hogy az előadás friss állapotában még korántsem kiforrott és a téma itt és most-ban való “képiesítése” igazából tabu-ízű. A Békés Pál által a regényhez közel álló intellektuális nyelvi leleményekkel feldúsított szöveganyag és a bizarr karakterek mindemellett több nehézség elé állítják a színészeket. 

Albee a színpadra alkalmazás ügyes fogásai mellett már a prológusban eltartja tőlünk az előadást. Az általa létrehozott figura, a szerzőnek – de nem Albee-nak? – tekinthető Úr állást foglal az általa megírt pederaszta szenvedélyével szemben, de hatni nem tud rá – mintha a néző, a társadalom furcsa, mert didaxisával együtt rezignált, továbbá igen kíváncsi szócsöve lenne. 

A hiú és erőszakos figura pedig el akarja mesélni magát. Lukáts Andor “Úr” olykor funkciótlannak tetsző szerzőként, kérdezőként hagyja ezt, miközben ugyanilyen hanyag közönnyel, olykor szarkasztikus éllel játssza a főhős életigenlésében is cinikus riválisát, Mr. Guiltyt, aki vállalt de impotens perverzként kevéssé tűnhet bűnösnek, elítélendőnek, mint amire neve predesztinálja. 

Haás Vander Péter Humbertként Humbertként a szenvedélye, története útjába álló akadályokat rutinosan elhárítva, függöny elé lépve veszi át a narráció és a „verselés” fonalát, miközben a helyszínek egyetlen berendezése, a kanapé huzatot vált. Az így megsokszorozott kanapék Lolita otthonától számos motelen át egészen a kórházig, legvégül a gyiklosság helyszínéig viszik a történetet. 

A kanapé a csupasz térben állva nemcsak a főhős világának, életének központi színterét, rögeszméjét jelképezi. Az őt körülvevő világ stílusát – gyakran ízléstelenségében a romlás fokait, az otthon egyre gyorsuló váltogatásával annak és a gátlások, a kontroll, valamint az “ártatlanság” elvesztésének ritmusát húzza alá, miközben a jelmezek is kitesznek magukért: az egyforma cselédlány(ok) a huzathoz öltözve “nem ismerik” fel a pár furcsaságát, míg a gyermekvédelmis Mrs. Blue szerepében Lukáts Andor tetőtől talpig kék paródiája a feltehetően hajadon kékharisnyának és az általa képviselt intézményrendszernek. 

A narratív monológokkal elidegenített Humbert-figura a fekete függöny előtt példákat sorolva bizonygatja nekünk szerelmét, szenvedélyét Lolita iránt, miközben részben saját erkölcsi feloldásáért érvel. Ám tettei, a cselekményen belüli kiszólásai már-már pszichopata személyiségképet mutatnak. Tervszerű hidegvérrel kimondott vágyait és végrehajtott tetteit Haás Vander Péter ironikus kiszólásokkal, gesztusokkal húzza alá, legfeltűnőbb módon a süket Dickel való találkozásakor és Lo anyja, későbbi felesége, Charlotte nem kevés fekete humorral átitatott „haláli” jelenetében. 

Utóbbi szexuális túlfútöttségét, „emanci” közönségességét Varga Klári bátor kifelé jétékkal mutat meg, nem utolsó sorban fellebbentve a szexi fehérneműt takaró hálóköntöst. Ugyanilyen kihívó bátorsággal veszi a fürdőruhás, lollis Lolita szerepét az egyetemi hallgató Földes Eszter. 

Az idén több filmben játszó Földes aranytincsű angyal, duzzogó, neveletlen kölyök, sajnálni való, szertelen kislány és öntudatlan nőstény, akinek megvan a magához való paraszti esze, illetőleg az ezzel járó érzelmi érettsége és könyörtelensége. Macskaként nyávog, nyújtózik és karmol, és még a meghatottság pillanataiban is fölényes intelligenciával „mekegi” a „vén kecske” szemébe az igazságot, ami az etikán és morálon kívül eső játékainak egyike is lehet. Nehéz megragadni ezt a tinilányt, mert egy típust testesít meg, ami semmi más névvel nem írható le az eredetin kívül. Ő a “Lolita”, aki hús-vér valójában sosem lehet teljesen az. 

A rendezés ügyesen próbálja kerülni a hitelesség kérdését, amikor a valóban tizenhárom (vagy fiatalabb?) éves lányszereplőt, akit Humbert előtörténetének elmeséléséhez szintén használ, a közönség jóízlésére való tekintettel cseréli ki a néző szeme láttára. Ez nagyon hatásos lesz a tapsrendnél a családi fotón, ugyanis ott újra megjelenik az őt “helyettesítő” színésznő párjaként.
Ettől függetlenül végig kicsit sántítani fog a játék: a közönség nem fogja behelyettesíteni a kissé nyafogós, hosszú hajú babás fruskát Földes nőtestébe, így végig ott motoszkál a kérdés: ki kinek mennyiben az áldozata? Mennyiben van itt egy „kislányról” szó? 

Természetesen a darab ma korántsem olyan provokatív, mint annak idején volt, nem beszélve a regényről és a korai filmváltozatról. Formálódó, ám meglévő problematikája valószínűleg mégis disszonáns érzéseket kelt az emberben, ha az osztrák vagy belga rémtörténetekre, a pedofília kórképével kapcsolatos jelenlegi állásfoglalásokra, illetve a virtuális-mediális „húspiacra” gondolunk. 

Az előadás erőssége az, hogy bevállalós. Akár a meztelenséget is bevállalja, egyáltalán nem ízléstelenül, függönnyel leplezve a guggoló lány és férfi csókjának folytatását. Bevállalja az egészet, megoldja a helyzeteket, az utolsó jelenetben fokozott abszurditással választva az életszerűtől a pederaszták bukását, a színpadot lassú hömpölygéssel bemocskoló vért. Mintha a bulvár banálissá silányító szemszögéből tekintenénk a történetre. 

A látottak többek között ennek köszönhetően meghökkentő zavart hagynak a nezőben, egyfajta megfejthetetlenséget. Ami valljuk ve, a „nimfácska” Loliták és az értük “lágyékuk” teljes vágyukkal lángoló Humbert Humbertek történetének esetében nem is olyan rossz visszhang, sőt-sőt.