Ady Endre összes fényképe egy könyvben, segédanyagként funkcionáló, értékes textusokkal, a Vátesz halálának 90. évfordulójára. Külön-külön talán láttuk is őket, de egyben: több olvasót hoz, mint a jó tanár híján sok esetben fájdalmas gimnáziumi Ady-gyorstalpalók. Gondolatok az irodalmi sztárépítésről.

Gyorsan hozzunk egy nagyon ideillő, valljuk be, hogy saját anyagra való hivatkozást, de hát tényleg ideillik. Bő egy hete írtam egy cikket, ami afölött lamentált, hogy az irodalmi közélet nem dobálja be a lepattanókat, hogy megfogja a még megfogható olvasói réteget. Nem használja pr-eszközként a nyugatosok szekunder irodalmát, a visszaemlékezéseket, anekdotákat stb. stb. – tippem szerint ugyanannyira gőgből, mint szégyenérzetből adódóan. Ugyanakkor a Petőfi Irodalmi Múzeumot is említettem – mint olyan tudásbázist, amely a rendelkezésre álló eszközeivel legalábbis a maximumot éri el, már ami a sajátnyelvű-sajátvilágú-elitista-értelmiségi játéknak tartott szépirodalomnak az utca embere felé való közelítésében elérhető.

És tessék, egy könyv (E. Csorba Csilla: A portrévá lett arc. Ady Endre összes fényképe), kiadója a múzeum, apropója egy csonkán kerek évforduló (Ady † 1919), megszólítottja mindenki. De nem úgy mindenki, ahogy szokás ezt mondani bármely irodalmi mű esetén. Hanem tényleg mindenki. A kötet ugyanis egyszerű kódokat használ (nem is használ: állít), a kép nyelve ez. Olyan korszakban készültek ezek a fotók, amikor a műfajra még bátortalanul alkalmazták a művészet kifejezést, ahogy a szerző E. Csorba Csilla mondja, szolgáltató iparosnak tekintették őket – de akinek volt szimata a jövőre (Adyt feltétlenül ide kell sorolnunk – bárcsak minden meglátásában tévedett volna…), az már kiszúrta, hogy művészet bontogatja a vitorláját.

Művész is az (Székely Aladár készítette a költőről a legtöbb fényképet), aki a század egyik legszeszélyesebb emberét követni tudta a masinájával. Hallani, hogy az egyik legemblematikusabb, a könyöklős kép mennyi ideig készült – hát akkor képzeljük hozzá, hogy az ember nem is egy sztárallűrjeibe szerelmes playmate-tel tölt el órákat egy helyiségben, hanem egy ingadozó kedélyű, morózus, finoman szólva is öntudatos, hiú nagybeteggel, akivel még egészséges állapotában se lehet nagyon türelmetlenkedni.

A könyv megjelenése éppen annak a példája, amit ebben a múltkori cikkben említettem, csak akkor még eszembe se jutott, hogy hát persze: a fotó is szekunder irodalom. Sztárt épít. Az imidzsépítésre Ady jó érzékkel használta a fotókat – és ugyanilyen jó érzékkel használta a költő kultuszát építő közeg 1919 után. A sztárépítés, a célszemély mindennapi emberként való ábrázolása az irodalom esetében éppen a művekig vezető egyik ösvény. Csak egy példa. Talán tavaly került a polcomra az ugyanezen az elven Kosztolányit bemutató kiadvány (kiadó ugyanaz). Kosztolányi összes fényképe. Na, hova lapoz az olvasó először? Vagy a kamaszkori fotókhoz (hogy lássa a cserebogárrá válás folyamatát), vagy az utolsó felvételekhez. (Nem, a gyerekkori képek csak sokadjára érdekesek, hiszen fekete-fehérben minden gyerek ugyanolyan.)

Kosztolányi utolsó fényképei lélegzetelállítóak. Egy szerencsétlen félholt áll a feleségével és az orvosával egy kórház tetején. Kicsi képek, de fölkeltem a nagyítóért (a sztár épülése part 1.). A haldokló mintha kinőtte volna a pizsamáját, rövid – ugyanakkor lötyög benne, annyira lefogyott. Kb. 50 kilós. Jelentéktelen. Az állán almányi duzzanat. Meg fog halni – látszik az ő, a feleség és az orvos tekintetén is. A Doktor Úr respektje mégis nyilvánvaló: ő az utolsó remény. Kosztolányi próbál mosolyogni. Lapozás: visszafelé. Lássam fordítva, hogyan épült le. Tudjam meg, hogy mennyi idővel előtte kezdett látszani rajta a betegség. Mikor volt, hogy ő már tudta, de kifelé még játszotta a szabadkai igazgató dandy-fiát – ez úgyis kiderül a tekintetéből.

Mi jutott eszembe? (És tessék, itt az Ady-könyv, a Kosztolányi-könyv, a mindenféle, az írók valós életébe bepillantást engedő gesztus abszolút értelme!!!) Az jutott eszembe, hogy lássuk, miket írt ebben az évben, abban az évben. Beugrott: ott vannak a beszélgető füzetek! Lássuk. De nem, hülye vagyok: az Babits. Stb. stb. És tessék: délután kettő és három között a Kosztolányi fotóit közreadó kötettől eljutottam nemcsak Kosztolányi utolsó verséig, de Babits Balázsolásáig is. Ez a mechanizmusa a szekunder irodalomnak.

Ja, és hogy ez vájkálás-e? Csúnya dolog-e? Hogy mi közöm nekem ahhoz, hogy Babits macskaköröm-kézírással leírja, hogyan fröcsögött a vér? Ha ez elvisz a versekig, akkor nem mindegy? Ha az ember nem egy olyan kultúrközegben nőtt föl, ahol szokás színházba járni – vajon kevesebbet ér-e a pénze, ha a Szomszédok egyik szereplője iránti rajongása révén jut el egy színházba? Ha ezt nem kapta meg otthonról, kit érdekel, hogy saját úton jut el oda – ha eljut? Kell szégyellni nem Ady Endre, hanem a magánember Bandi gőgjét? Szabad róla nem beszélni – ha pompás, igazi légyfogó-jellegű anekdoták kapcsolódnak hozzá? Ha elvezetnek az Üzenet Költőcske Mihályhoz versig? Petőfi és Klapka ocsmány ügye miért nem része a mainstream Petőfi-kultusznak, ha ott van az Egy goromba tábornokhoz című vers – ami szerintem pontosabb képet ad a magánember Petőfiről, mint az egész Júlia-költészet? Hogyan tud a Petőfi-képnek egyszerre része lenni a fia születése, a jajdeboldog házasság – és az a tény, hogy Bem első füttyére indult háborúzni (és meghalni), és miért nincs egy szónyi átkötés a két tény között, és az a szó miért nem szól úgy, hogy: furcsa?

Az Ady-könyvnek az a nagy hozadéka, hogy ha akarna se tudna hazudni vagy mellébeszélni. Ezerarcú ember van előttünk, a képekhez szakértő és színes, helyével és funkciójával tisztában lévő szöveganyag társul – és átjön a kiadványon, hogy ő maga, mint személy, mint Bandi: érdekes ember volt. De ha pl. Babits a tárgya a könyvnek, és a végkövetkeztetés az, hogy Babits unalmas vagy legalábbis nehezen nyíló ember volt – az ugyanúgy érdeme a könyvnek, sikere a szerzőnek és a szerkesztőnek. Nem tudom, hogy ennél nagyobb kultúrmisszót lehet-e papíralapon véghezvinni. Ebben a furcsa sztárvilágban, mikor „bárki taknyost egy bősz iram / felrepit.”