Nem szeretem Tom Cruise-t. Sőt, hogy őszinte legyek, nem is tartom színésznek. Egyebek közt az zavar benne, hogy nem öregszik. A nyolcvanas évek közepe óta ugyanazt a huszonegynéhány éves kölyköt látom a vásznon. Jött a vhs, ment a vhs, jött a dvd, most meg már itt a blu-ray, Tom azonban továbbra is tökugyanaz. Övé az örök fiatalság, bár ez ellentmond az élet törvényének, de hát ki mondta, hogy azok egy szcientológusra is vonatkoznak?!

Tom Cruise egy agresszív és öntelt, nárcisztikus pózőr, maga a legautentikusabb szcientológus-prototipus. Másképp mondva: ha látni akarod, hogy mit tesz a szcientológia az emberi jellemmel, tekints Tomra! Egyetlen arca van: Tom Cruise. A rendezők általában épp ezt várják el tőle. Brian, a cocktail-shaker, Lestat, a vámpír, Charlie, az autista csávó öccse, Ethan, a titkosügynök vagy von Stauffenberg Wehrmacht-ezredes, én soha egyiküket se látom. Én mindig és csakis Tom Cruise-t látom, ezt rohadt magabiztos, agyjátszós Xenu-hívőt, aki mindig és csakis ugyanez. És még így járunk jól, ha ugyanis bármi egyébbel próbálkozik, abban a pillanatban szétesik alatta a figura, és látványossá válik, hogy aligha beszélhetünk az esetében bármiféle színészetről, lévén minden gesztusa a velejéig hamis.

A legfájóbb, hogy ez az abszolút tehetségtelen csávó milyen bántóan hosszú ideig tarthatta szellemi és szakmai fogságban korunk talán legkiválóbb színésznőjét, Nicole Kidmant. Nicole-t is - mint sokakat - nyilván magával ragadta a kölyökképű Tom szcientológus-ankétokon acélosodott magabiztossága, így történhetett, hogy Cruise a kilencvenes évek teljes egészére önmaga árnyékába taszíthatta, saját szakmai szinvonalára zülleszthette a már akkor szembeötlően tehetséges színésznőt. Nicole a válás után felszabadult, kivirágzott, színészi kvalitásai szárnyra kaptak, egyszóval a bebábozódott lárvából kikelt egy tüneményes pillangó. Ha Nicole Kidmanre ilyen fantasztikus hatással lett az, hogy megszabadult Tom Cruise-tól, miért gondolnánk, hogy ránk, mozilátogató közönségre ne várna ugyanez a csoda, ha nem látnánk többé Tomot? Egy biztos, ha egy nap megkönyörül rajtunk (ami nem
vallana éppen rá), és eltűnik a filmvászonról, azt is fiatalon, fölényes magabiztossággal teszi majd.

A Valkűr című film főszerepében Tom ismét Tom. Mint mindig. Elkötelezett és eltántoríthatatlan, ahogy az egy szcientológushoz illik. Maga a mozi meglehetősen közepes. A húsz évvel ezelőtti, Megölni Hitlert című film éppen ugyanezt az eseményt dolgzta fel, igaz, arra sem mondhatnám, hogy emlékezetesen.


Báró Claus von Stauffenberg, a Wehrmacht ezredese államcsínyt tervez csupán hónapokkal a hitleri Németország összeomlása előtt. A nyugati szövetségesek már partraszálltak Normandiában, a keleti front összeomlott, a Vörös Hadsereg megfékezhetetlenül nyomul előre, Von Stauffenberg és társai pedig menteni próbálják a menthetőt, egy puccsal magukhoz ragadnák a hatalmat, majd béketárgyalásokat kezdeményeznének a szövetségesekkel, amíg még van miről. Ehhez azonban mindenekelőtt Hitlernek meg kell halnia! A terv szerint az ezredes bombamerényletét az összeesküvés kitervelői azon nyomban az SS-re kenik. Ha pedig a rohamosztag államcsínyt követett el, azonnali hatállyal be kell vetni feloszlatásukra a tartalék-hadtestet! Ezzel egyidejűleg el kell foglalni a berlini kormányzati szerveket, más szóval néhány óra alatt meg kell ragadni a hatalmat, mielőtt az Himmlerék kezébe csúszna át! E terv megvalósítására használható fel az úgynevezett Valkűr-hadparancs, melynek módosítását a Führer egy gyengébb pillanatában hagyja jóvá.

A tervbe azonban számos hiba csúszik. A bombamerénylet nem végez Hitlerrrel, az összesküvők nem értesülve a Führer halálhíréről túl sokáig haboznak, von Stauffenberg egyre inkább ár ellen úszik. Egyszerre van érvényben parancs Goebbels és Stauffenberg letartóztatására. A film egy emlékezetes pontján a propagandaminiszter szájába is veszi a ciánkapszulát, melynek elharapására azonban még kilenc hónapig nem kerül sor, s a hurok egyre inkább az ezredes nyaka körül kezd feszülni.

A Führer iránti hit nem csak az egyszerű nép körében, de a német katonai és állami vezetés legfelsőbb szintjein is határozottan vallásos színezetet öltött, s ennek hangulata az egész filmet belengi. Báró von Stauffenberg például hiába állítja váltig többször is a cselekmény során, hogy Hitler halott, a merénylet kimeneteléről mit sem tudó magasrangú vezetők mégsem képesek ezt elhinni.

Ami igazán bántó a filmben, az báró von Stauffenberg és társai, Henning von Treckow, Friedrich Olbricht és egyéb összesküvők iránti kőkemény rokonszenvhadjárat. A Valkűr rendezője, Bryan Singer úgy próbálja beállítani az államcsínyt, mintha az a nemzetiszocialista rendszer, nem pedig a hitleri vezetés ellen zajlott volna. Mintha az indokolta volna a merényletet, hogy a keleti fronton az SS tömegesen követett el gyilkosságokat, vagy hogy a koncentrációs táborokban a zsiókérdés végső megoldása zajlott. A fenti érvek von Stauffenberg ezredes száját hagyják el a mozielőadás során.


Az összeesküvésben résztvettek idealizálása annyira elvtelen, hogy még az is elhangzik a filmben von Tresckow (Kenneth Branagh) előadásában, hogy a merénylettel üzenni kell a Világnak, meg a Jövőnek, hogy nem minden német volt hitlerista a Harmadik Birodalomban. Egy romantizáló történelemhamisítással állunk itt szemben, a valóságban Hitler egyetlen bűne az volt a merénylők szemében, hogy '44 nyarára nyilvánvalóan elveszítette a háborút és a tönk szélére sodorta Németországot. Az összeesküvőket nem morális, hanem taktikai szempontok vezették. Szeretném látni azt a történészt, aki szerint akkor is sor kerül erre a merényletre, ha Hitler beveszi Londont és Moszkvát, miközben kétszer annyi ártatlan áldozatot mészárol, mint a valóságban.

Ajánlott film a Valkűr mindazoknak, akik nem kívánnak hosszasan mélázni a történelmi tettek motívumai felett, és akik élvezik, amint szemük láttára gördülnek le a frissen gyártott hősök Hollywood futószalagjairól.