Burger Barna készít ételfotókat, reklámfotót, magazinképeket, fényképezi Orbán Viktort, és jelentős hazai művészeket. Szerinte mindenféle munkából lehet tanulni, de vannak helyek, ahol nincs helye a fényképezőgépnek. Fej vagy írás kötete kapcsán került az írók fotósa kategóriába, legutóbbi munkája, az Írótükör is egy olyan 2009-es naptár, mely 26 író portréját tartalmazza. Úgy tartja, hogy írókat fotózni nem könnyű, de nem más, mintha például henteseket, vagy hosszútávfutókat fotózna. Amikor az Írók Boltjában találkoztunk, nem volt nála gép, mi viszont lefényképeztük. És beszélgettünk is vele.

Önéletrajzodban azt írod, hogy 25 évesen kezdtél hivatásszerűen fotózni. Azelőtt mit csináltál?

Sokáig nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Szüleim azt szerették volna, hogy futballista legyek, játszottam NB I.-ben is, de 20 éves koromban rájöttem, hogy nekem ez nem jó. Menekülési útvonalként a fotózást választottam. Apukám közbenjárásával bekerültem a Práter utcai fotósiskolába, ahova hatalmas volt a túljelentkezés. Ahogy ezt elvégeztem, egyből behívtak katonának. Ott rájöttem, hogy addig mindent elintéztek helyettem a szüleim, mindent megkaptam. Sokat szenvedtem, rossz volt, de az ott eltöltött másfél év alatt forrt ki bennem, mi az, amit csinálni akarok és, mi az, amit nem.

Gondolom ahhoz, hogy a fotózás mellett dönts, kellettek a sikerélmények. Volt egy konkrét munka, ami kapcsán eldöntötted, hogy érdemes csinálnod?

Már az iskolában kaptam pozitív visszajelzéseket. Kaptam díjakat, és nagyon tetszett a munka sokszínűsége, hogy rengeteg helyre eljuthattam. Az igazi lökést Pólya Zoltán adta, akitől rengeteget tanultam, valamint Fényes Tamás, aki bár sohasem dicsért -, mert nála az volt a dicséret, ha nem szólt semmit -, de személyisége nagy hatással volt rám.


A honlapodon szerepel egy mondat: „A kezdetektől fogva egészen a mai napig szabadúszó fotográfusként dolgozom.” Jól érzem, hogy neked fontos ez a szabadúszó lét?

Fontos, ezt jól érzed. Miután leszereltem a katonaságtól, főleg ismerősökön keresztül kaptam munkát. Így hívtak az akkor induló Sport plusz focihoz is dolgozni. Két hónap alatt rájöttem, hogy nem nekem való. Bent ülni, értekezletekre járni, ezt nehezen viseltem. Már, amikor fociztam egy pszichológia tesztből kiderült, hogy a monotónia-tűrésem minimális. Nem értettem, hogy, ha bent kell ülni egy fotósnak, az miért jó. Rájöttem, hogy én a saját feltételeim mellett tudok dolgozni, és hogy a munkám során mennyire fontos nekem a szabadság.

Hogy szerzel egy új munkát? Te keresed meg a lehetőségeket, vagy téged hívnak?

Ma már inkább engem hívnak. Bár érdekes, mert most, hogy ismerik a nevem, azért nem hívnak, mert azt gondolják, hogy drága vagyok és bizonyos munkákat már nem vállalnék el. Pedig én nagyon szeretek megcsinálni bármit, mindenben van valami érdekes, mindenből lehet tanulni. Persze előnye is van, hogy már ismerik a nevem, mert, ha előállok valami ötlettel, akkor elfogadják tőlem. Most így készítek az idén hatvanéves Nők Lapja számára egy fotósorozatot. A Nők Lapja azért is érdekelt, mert Nádas Péter ott volt fotós, és idén karácsonykor megkaptam bekötve azoknak az éveknek a számait - az 1960-61-62-es számokat -, amelyekben az ő fotói vannak. És gyönyörű képeket csinált, de nemcsak ő, a többi akkori fotós is, a képeik nem is mérhetők a mai illusztratív, sajtós képekhez.

Volt már olyan, hogy felajánlottak egy munkát, de nem vállaltad el, mert „szinten alul” volt?

Amit nem szeretek és nem vállalok, az a mai bulvárfotográfia. Például elvből nem megyek temetésre, emiatt volt már konfliktusom, de szerintem temetőben fényképezőgépnek nincs helye. Vannak helyek, ahova úgy gondolom, hogy nem való fényképezőgép, tehát az kizárt, hogy én valahova kvázi paparazzóként menjek oda. Nekem amúgy is fontos, hogy úgy dolgozzam, hogy nem zavarom azokat, akiket fotózok. Most például apácáknál voltam, ott sem volt könnyű, mert hiába gondolom, hogy természetesen mozgok, nem zavarom az áhítatukat, miliőjüket, de nekik, akik akkor látnak engem először, ez mindenképp zavaró. Mai napig érzem, hogy fotózás közben elragad a hév és nem vagyok elég tapintatos. Ezen még próbálok javítani.

Van a pályádnak valamilyen íve? Lehet mondani, hogy egy fejlődési folyamat során jutottál el a New York-fotóktól, a magazinfényképeken keresztül a portréfotózásig? Vagy párhuzamosan csinálsz többfélét?

Nyilván az ember valahonnan valahova halad. Van, amivel úgy vagyok, hogy lefotóztam, kész, túl vagyok rajta, többet már nem akarom fotózni. Törekszem arra, hogy elkerüljem, hogy valamit már rutinból kelljen csinálnom, mert az a minőség rovására mehet. Ha jól akarja valaki ezt csinálni, akkor a látásmódjának mindig frissnek kell maradnia. Ebben nekem nagyon sokat segít az, hogy párhuzamosan sokféle munkám van, mert így rákényszerülök, hogy mindig máshova fókuszáljak. Az csak jót tesz, ha van a munkában egy lüktetés, akkor nincs meg az esélye, hogy belefásuljak. Nagyon szeretek például amatőr fotós oldalakat nézni. Ki kell néha zökkenteni magamat, és felülírni a berögzött véleményemet arról, hogy milyen a jó és a rossz fénykép.

2005-ben a Fej vagy írás kapcsán először foglalkoztál kortárs magyar írók fotózásával, és végül is ennek a folytatása az idei írónaptár is. Hogy jött az ötlet, hogy írókat fotózz?

Foglalkoztatott a dolog, hogy az írók nincsenek megfelelően reprezentálva, ahhoz képest, amilyen a társadalmi szerepük. Az írókat nem igazán érdekelte, hogy milyen képek jelennek meg róluk, pláne hat évvel ezelőtt, amikor a Fej vagy írás készült. Akkoriban kaptam ajándékba egy Székely Aladár által készített Ady portrét - ami Csorba Csilla mostani Ady-könyvében is benne van. Ezen a képen Ady ül egy fotelben, nem csinál semmit, csak néz. De van abban a nézésben valami, amit nem értek, és ez beindította a fantáziám.

Mennyire volt nehéz az írókat rávenni a dologra?

Az eleje nagyon nehéz volt, de amikor már volt néhány elkészült fotó, amit fel tudtam mutatni, akkor már könnyebben ment. De például Esterházy Pétert lefényképezni nem volt egyszerű. Vele januárban beszéltem először és rá egy évre márciusban tudtam lefényképezni. Amikor először januárban hívtam közölte, hogy áprilisban hívjam vissza. Amikor a harmadik ilyen után is felhívtam, akkor látta, hogy ez nekem valamiért fontos és végül rábólintott.

Gondolom egészen más egy reklámfotózásnál, vagy magazinfotózásnál instruálni a modelleket, mint egy íróval, vagy más művésszel megtalálni a hangot? Hogy vetted rá például Kállai Ferencet, hogy narancsok közé feküdjön?

A Kállai Ferenc-kép egy Playboy interjúhoz készült. Ott kellett egy geg, egy ötlet. Meg is lepődtem Kállai Feri bácsin, nem voltam benne biztos, hogy nyolcvan évesen ennek az egésznek nagyon örülni fog és csinálni fogja, de nagyon örült és csinálta.



Az írókról pedig épp azt mondtam múltkor – amin volt, aki meg is sértődött -, hogy 100 író pont olyan, mintha mondjuk 100 hentest, vagy 100 hosszútávfutót fotóznék. A 100-ból van ötven, aki nagyon együttműködő, 20, akivel viszonylag jól lehet együtt dolgozni, megint 20, aki közömbös és 10, aki kiállhatatlan. Ez pont ugyanúgy működne akár henteseknél is, mint az írók esetén. 100 író megjelenít egy tömeget. Van köztük jó fej, és rossz fej. Volt, akivel együtt tölthettem egy teljes napot, és volt, aki be sem engedett a házába, a kertben fotóztam és öt perc múlva már ott se voltam. A nehéz persze az, hogy a képen ennek nem szabad látszania. Ehhez kell a szakmai alázat. Van, hogy olyan sértések érnek, amire magánszemélyként azt mondanám, hogy köszönöm szépen, viszontlátásra. De, ha munkáról van szó, akkor el kell fogadni, hogy ő egy ilyen ember.

Hogy választod ki, hogy mikor, milyen technikával dolgozz? Kőrösi Zoltán Délutáni alvásához például a polaroid technikát választottad. Miért?

Engem minden technika érdekel, a digitális és a filmes is. Érdekelnek az új fényképezőgépek, és a régiek, a technika, a fotózás háttere, története. Sokat járok New York-ba, ahol olyan dolgokra is, rálelek, ami nálunk nincs. Kőrösi Zoli könyvével kapcsolatban érdekes módon pont egy délutáni alvás után jöttem rá, hogy polaroidot szeretnék használni. Ez azért is jó, mert Zoli rögtön láthatta, hogy milyen képeket készítettem. Így miután hazament és írni kezdett, már úgy írt, hogy hatással volt rá a képem. Például egyszer, amikor sétáltunk a Szentkirályi és az Üllői út sarkán észrevettem, hogy előtte szedték le egy hirdetőtábláról a plakátokat. De körülbelül harmincévnyi plakáttermést téphettek le, mert ami fent maradt, az egy 1971-es szovjetfilmek fesztiválja plakát volt. Döbbenetes volt, hogy ma ott van az a plakát. Lefotóztam, benne is van a könyvben, Zoli erről is írt.

Ebben a képben is a fénykép időhöz való viszonya fogott meg. A fényképezésben is, mint nagyon sok más művészeti ágban, nagyon fontos az idő. Az egyik, ami érdekel, hogy hogyan lehet egy képbe belesűríteni az időt, a másik pedig, hogy egy embert, hogy lehet képek egymásutániságában megmutatni. Ezért is nem tudom abbahagyni az írók fotózását. Például, aki előveszi a Fej vagy írást ma, az azt fogja látni, hogy a lefotózott írók közül ma már 18 nem él. Nehéz abbahagynom Nádas Péter fotózását is. Őt 2003 óta fényképezem. Kellene valami lökés, hogy abba tudjam hagyni, hogy azt tudjam mondani, hogy ez itt a csúcs, ez itt a vége, vagy, hogy valaki azt mondja, hogy csináljunk belőle egy könyvet. Folytatom, akárcsak az Orbán Viktor-képeket, akit 1993 óta fotózok. Úgy érzem, hogy egy ilyen anyag annál jobb lesz, minél tovább csinálom. Vagy legalábbis ezzel hitetem magam.

Az Orbán Viktorral közös munkának mennyire van köze a politikához?

Semmi köze hozzá. Én egy fényképész vagyok, aki embereket fényképez. Fényképeztem Orbán Viktort és a feleségét is, de fényképeztem írókat, aki egészen más oldalon állnak, fényképeztem az SZDSZ kampányt, a Kovács Pistis képeket. Nyilván sokak agyában képződik valami, hogy akkor ez az ember ilyen oldalon, vagy olyan oldalon áll. Jó lenne, ha ez egy olyan ország lenne, ahol nem kellene ilyennel foglalkozni. De sajnos kell.

Lehet, hogy laikus kérdés, de érdekel, hogy, a gomb lenyomása után  egy jó fotósnál befejeződik a munka? Azt látom, hogy sokan - főleg amatőr fotósok - úgy fotóznak, hogy nem annyira foglalkoznak azzal, mennyire lesz jó egy kép, hiszen utólag még rengeteget tudnak barkácsolni rajta. Te szoktad utólag szerkeszteni a képekeidet?

Annál kevesebb munka van a végén, mennél jobban kitalálja a fotós előre, hogy mit akar. De nagyon fontos az utómunka, nagyon sokat lehet vele javítani, és rengeteget veszíteni azzal, ha valaki nem csinálja meg. Most belekezdtem egy munkába, aminek azt a címet adtam, hogy Előtte-utána. Ugyanarról az arcról két nagyon közeli képet készítek, egy esemény előtt és után.

Készítettem már fotót Cseh Tamásról orvosi kezelése előtt és után, Kulka Jánosról a III. Richárd előadás előtt és után, vagy Schell Juditról gyerekének etetése előtt és után. Nagyon érdekes, hogy mindezekből mit mutat meg egy arc, mit tud elárulni. Ezeknél a képeknél például rettentő fontos az utólagos szerkesztés, hogy a két fej pontosan ugyanakkora, jól összehasonlítható legyen. De ez az utómunka nem ugyanaz, mint amikor valaki csak lenyomja a gombot, hogy lesz, ami lesz, aztán utólag próbálgatja javítani. Van egy pont, amikor már észre lehet venni, hogy egy kép meg van csinálva. A fotózásban az a nagyon nehéz, hogy az ember előre lássa, mi lesz a képen. Amikor a fotós suliban Baricz Kati arról beszélt, hogy a gépen keresztül látott kép nem ugyanaz, amit a kész képen látunk, még nem értettem, mit jelent, amit mond. Ma már tudom, hogy igaza volt, és kell ahhoz legalább 10-15 év, hogy amikor belenézel a gépbe, akkor a keresőben pontosan azt lásd, amilyen a kész fénykép lesz.

Pár hónapja a Literán blogod is van. Ezek szerint nemcsak képekben, de szövegek szintjén is szereted megmutatni magad?

Nemrég elgondolkodtam ezen. Dolgozom a Malév fedélzeti magazinjának, és egy erdélyi utazás előtt az újságíró, akivel együtt szoktam dolgozni lebetegedett. Először nagyon rosszul fogadtam, hogy január közepén egyedül kell három napot Erdélyben eltöltenem, de meggyőztem magam, elmentem és a fotók mellé én írtam meg a szöveget is. Nagyon élveztem ezt a munkát, megfordult bennem a gondolat, hogy foglalkozzak az írással.

Még az is lehet, hogy az írás is egy fő kifejezési formáddá válik?

Ki tudja? Azt szokták mondani, hogy egy könyv mindenkiben benne van.