Egy bűvész és egy zsonglőr elvarázsolják a hétköznapokat. És minket. A horizonton túlra invitálnak. Képek és régi filmes anyagok, új digitális technológia, vizuális trükkök és absztrakt mozgás egy 60 perces szürreális vízióban. A video-art, a bűvészet s a zsonglőrködés, a cirkusz eszköztárának új szimbiózisa a Trafóban.

Az enyészpont az, ahol a perspektíva „meghal”. Az a képzeletbeli pont a képen, amelyben a látvány a nullába fut, és ott elenyészik. A szemlélőhöz közelebbiek nagyobbnak, a távolabbiak kisebbnek látszanak, a mélységbe vezető vonalak pedig egymáshoz közelednek, s látszólag egy távoli pontban, az ún. enyészpontban futnak össze. Illetve csak látszatra. Azon túl eltűnik, elfelejtődik, vagy átváltozik valami ismeretlenné. A kérdés az, ha ez így törvényszerű a tárgyak világában, mi lehet az élőkében? Ez megtörténhet velem s veled? Nem emlékszem az arcodra, a fotódra, a gesztusaidra. Lehet-e olyan pillanat is ahol én tűnök el az enyészponton túl? Valaki viszont „visszaemlékezik” engem a jelenbe s így élek tovább. Igen, van az úgy, hogy magamba süllyedek én is a városban, kattog az agyam s nem vagyok önmagam s elfejtem hol járok, melyik nagyvárosban? Eltűnhet a város is, marad a por s a föld utána, eltűnhetek én is. Lehetséges, mert van ilyen, hogy eltűnnél egy sarkon, egy aluljáróban, egy hatalmas tér közepén, reggeli csúcsban a tömött buszról. Ez a te enyészpontod. A finn újcirkusz két képviselője ebbe a témába nyúl, két kézzel megragadva korunk égető problematikáját - az elidegenedés „pontját”.
Fehér lepellel borított kisasztal, mögötte „elenyészett”- fej nélküli ember, feje helyén írólámpa. Vallat. Ha a körtébe nézek, lila karikákat látok. Arca helyén könyv, kinyílik s megannyi arc-lemez pereg. Háta mögött három hatalmas fehér fal-vetítővászon. Film pereg, a nagyváros és a kisember együttléte. Kalle Hakkarainen kigurul az asztalával s keresi valamelyik eltűnt igazi arc-énjét.
Ville Walo lép be a másik oldalon, könyékig nyúl egy gyermeknadrágba, így járatja, repteti. A csontjaiba hatol, úgy mozgatja. Már-már táncolni kezd vele, a kisember, a gyermeki élet vektorai most lenyomatok. Mögötte egy régi város filmje. Azután se nadrág, csak a csontok, amik zsonglőr buzogányok. A mozgás-táncba integrált „ügyességi játék” értelmet kap. Azután eltűnik a város hatalmas épületei közt – az egyik vászon mögött, hogy Kalle Hakkarainen jöjjön elő. Ő a bűvész, aki sétapálcával ír a földre, ami a vásznon rajzolatot kreál, majd a botot elengedve a levegőbe emelkedik s a vászonra tapad. Kezével madarat formál – élőben – azután a vászonhoz érinti s a virtuális kétdimenziós varázslat elindulhat: a bot kivirágzik és fa lesz belőle, hogy a madár fészekre találjon. Érződik, van humora a bűvészetnek is, s ez egy egyszerű képben csúcsosodik ki nekem: egy asztalnál ülő szenvtelen Buster Keaton-i arcú figura, pillanatképeket villant fel, azaz az én szempillantásaimat képezi le. E momentumok tört része alatt sok minden történik: az asztalon fehér „járkáló” üveggolyó, várom a poént, hogy leessen, a fekete-fehér snapshotok között elkapja s két golyó lesz belőle, hogy utána újból egy legyen. Faarccal, egy-két grimasszal játszva remek helyzetkomikum, kevés eszközzel és mégis gazdag humorral. 

A másik finn művész, Ville Wallo nem zsonglőrködik. A tárgyak nála más és új megvilágításba kerülnek. Nyilván sokat kísérletezett, amíg felfedezte egy műanyag kézfej s az élő kézfejei közötti játékot, a harmadik kezét övébe, térdhajlatába is belehelyezve alátámasztási pont lehet. Meglepően más az előadásmód. Tetszik, hogy újrafogalmaz valamit: nem ő táncol s mozog, hanem a tárgyaival együtt közöl valamit. Igen, érződik a step tánc mágusa, Fred Astair világa, a mozgás és a zsonglőrködés szimfóniája. De mégis más ez, ő a tárgyain keresztül lélegez, eggyé válik velük. Ez már irracionalitás, és mégis elhiszem.
Ez az előadás valóban a látványra épül, a valóságosra és a láthatatlanra, a jelenlétre és az „eltűnésre”. Maga a két művész is matematikai pontossággal lép be szó szerint a filmbe, majd kilép a valóságba - közénk, hogy utána eltűnjön ismét két dimenzióba kövülve üres beton kolosszusok között, velünk együtt. Enyészpont az is, ahol a sztereotípiák elenyésznek, ahol lerombolódik bennem a cirkuszi manézs bűvészete s zsonglőrködése. Ez tényleg valami más. Igen, megeszem, amit tálalnak, elhiszem, mert el akarom hinni, hogy ez, amit most látok, a képtelenségeivel együtt igenis képszerű hús-vér valóság.
Az új cirkusz fogalma nyilván egy másik dimenzióba kell, hogy átvigyen bennünket. A cirkuszi manézs kör porondjának fílingjét át kell passzírozni egy négyszögletes színpadi térbe. Itt minden közelebb kerül, minden részlet s esetleges hiba nagyobb lesz. Vártam a katartikus előadásmódot, de helyette visszafogott „Képek idejét” kaptam. Ez az előadás nem a teátrális jelenlétre épít, hanem egy képi imazsinációra, hogy ezen keresztül újragondoljam magam s a mellettem ülő embereket. Küszködöm, mert nem jelentenek a mellettem ülők semmit, azon kívül, hogy nézőtársaim. Fájdalmas a tudat, hogy néhány pillanat múlva, mikor véget ér az előadás – elenyésznek az utcán.