Sean Penn öt éven belül másodszor kapja meg Hollywoodtól a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, s ahogy már 2003-ban, a Titokzatos folyó kapcsán is teljesen jogos volt a kétes értékű elismerés, úgy ezúttal sem áll módomban vitatkozni a döntéssel. A lányát elvesztő ultramacsó gengszter bőrébe bújva Penn éppúgy a non plus ultrát nyújtotta, mint mindig, s ezúttal Harvey Milk melegjogi aktivista szerepében is brutális erejű játékot láthatunk tőle.

Személy szerint mindig is nagyra tartottam a harcos homoszexuálisokat. Talán ezért volt számomra már annak idején is kedvesebb Holly Johnson és a Frankie Goes To Hollywood, mint Jimmy Sommerville és a Bronski Beat. Mert miután már annyit, de annyit hallgattam, hogy érzékenység, meg hogy szégyen, és hogy "úgy odabújnék, de nem itt, nem most, mert ezt így nem lehet, és ez fáj", nos, ezután egyszerűeen felvillanyzó volt azt hallani, hogy "akkor is jogom van a prosztatámat kényeztetni, ha ez neked nem tetszik, és ettől még ugyanannyit érek az élet minden színterén, mint te, kedves többségi seggfej, úgyhogy küzdeni fogok ezért a jogomért, ha tetszik neked, ha nem, mellesleg meg a heteroszex, amivel olyan nagyra vagy, ahhoz képest, amit én élek át, hidd el, csak afféle előjáték".
Ez a szemléletmód San Franciscoban fordult át Harvey Milk vezetésével, aki először állt élére mindazoknak, akiktől addig a polgári jogi harc állt a legtávolabb. Sokkal inkább bevett gyakorlat volt - korabeli kifejezésmóddal élve - a klozetban bújkálás, vagyis a rejtőzködés a szülők, a főnök, a szomszédok és az úgynevezett barátok elől. Aki Amerikában ezt a deffenzívát addig sosem látott offenzívává változtatta, nos, az nagyrészt az első vállaltan homoszexuális választott képviselő, Harvey Milk volt.


A vállaltan homoszexuális rendező, Gus Van Sant alighanem ezzel a filmmel kívánt emléket állítani személyes hősének, Harvey Milknek, ami főleg Sean Penn ultrakarizmatikus játékának köszönhetően remekül sikerült is, a film azonban ettől még nem lett több egy korrekt életrajzi mozinál, ami ugyan érdekes és tanulságos, a művészi igényű hatáselemeknek azonban alaposan híjján van. A Milknek ítélt Oscar-díjat a legjobb eredeti forgatókönyvért például röhejesnek mondanám, ami mintegy jelzi is, hogy ha az Akadémia fejesei olykor véletlenül a megfelelő kezekbe juttatnak is egy aranyszobrocskát, haladéktalanul kompenzálnak a rosszízlés oltárán.
Ami különösen zavaró, hogy egy már-már életszerűtlenül osztályharcos mozival állunk szemben. Rosszfej meleg karaktert éppúgy nagyítóval kell keresni benne, mint jófej heterot. Erénye azonban a filmnek, hogy megmutatja: a homoszexuálisok öntudatra ébredése nem kizárólag prosztatajogi küzdelem volt, temérdek progresszív, rendszerkritikus és baloldali vonása volt ennek a mozgalomnak. A Milk című filmet értelemszerűen nem ajánlom a könnyed kikapcsolódásra vágyóknak, annál inkább mindazoknak, akik a huszadik század legendás polgári jogi harcosainak illusztris névsorába (Gandhi, King, Malcolm X, Mandela, Walesa...) Milk kevésbé közismert nevét is készek beilleszteni annak ellenére, hogy a melegek jogaiért harcolt.
színes feliratos amerikai életrajzi dráma, 128 perc, 2008
16 éven aluliak számára nem ajánlott
DTS
rendező: Gus Van Sant
forgatókönyvíró: Dustin Lance Black
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Harris Savides
jelmeztervező: Danny Glicker
producer: Bruce Cohen, Dan Jinks, Michael London
vágó: Elliot Graham
szereplők:
Sean Penn (Harvey Milk)
Emile Hirsch (Cleve Jones)
Josh Brolin (Dan White)
Diego Luna (Jack Lira)
James Franco (Scott Smith)
Alison Pill (Anne Kronenberg)
Victor Garber (George Moscone)
Denis O'Hare (John Briggs)