A Prodigy idei ajándéka számunkra még egy pofon - emlékezzünk csak, mekkorát kaptunk a Szigeten látott koncerten. Ez most ismét egy sokk nekünk, rajongóknak, vagy akár csak a szimpla hallgatónak. Az Invaders Must Die ugyanis valószínűleg kapja be mindenki-alapon készült.

Vagy, legalábbis valami ilyesmit gondolhatott Keith Flint, Maxim Reality és Liam
Howlett, amikor megalkották a csupán 11 dalból álló lemezt. Persze, nem lenne azzal semmi gondunk, hogy ilyen sovány anyagot tettek le az asztalra, ha ezt kompenzálná a velős tartalom. De velő, hát, az sehol.
Merthogy az Invaders Must Die kicsit olyan érzéseket kelt az emberben, mint amit a 2006-os Sziget Fesztiválon érezhettünk: a "leszarlak baszdmeg, haknizom azt' megyek haza" - fíling most ismét itt kopogtat az ajtónkon.

A Prodigy máris összesen 16 millió lemezt adott el. Angliában az első helyen nyitott, és az első két nap alatt közel 50.000 db ment el (pontosan 49.680 db). Hétfői eladási adatok alapján pedig már a lemez átlépte a 100.000 határt.
És most végtelenül gonoszt módon lesajnáljuk azokat, akik fizettek az albumért, vagy legalábbis hittek abban, hogy jó lesz nekik.
A lemez sehogyan sem közelíti meg azt a fajta zsenialitást, eredetiséget és matematikai összefüggéseket zenévé varázsló, kiváló muzsikát, amiért a zenekart megszerettük, és amiért a Prodigy a kilencvenes évek meghatározó, az elektronikus szcénában kulcsfigurának számító együttessé nőtte ki magát. Igaz, mind a Music For The Jilted Generationnal, mind a Fat Of The Land-del magasra tette a mércét. Olyan magasra, hogy már ők sem tudják azt überelni.
Az Invaders Must Die egy átlagos, kilencvenes éveket idéző, ám korántsem ötletes, éppen ezért az összes eddigi Prodigy-lemeztől teljesen távol álló rave - album, amelyen ugyan tartják magukat a maguktól is elvárt sémákhoz -így a kemény basszusokhoz, erőteljes ritmusokhoz és a hangos, ordibálós vokálhoz-  de mégis, megfáradt, ötlettelen, és valljuk be, legtöbbször ostoba, suta és buta hangulatot kölcsönöztek a daloknak.
Így mikor az első szám (a címadó Invaders Must Die) megszólal, megkapjuk ugyan a nagy adag brutalitást,mégis, a szintis elektro-punk egy szinten, azonos sebességen mozog, mintha csak egy nagyon hosszú dalt hallgatnánk, rövidke átvezetőkkel.
Talán az Omen az egyetlen olyan dal, amelyben felfedezhetünk némi változatosságot, speciális hangzásvilágot, különleges ihletet, azonban a harmadik, Thunder című dallal ismét ráeszmélünk, még mindig a kilencvenes években vagyunk, és az bizony baromi unalmas. A Colours megint csak azt bizonyítja, hogy az értelmetlen és összefüggéstelen klampírozást hipp-hopp feltolták  -valószínűleg igen rövid idő alatt- a hangstúdióban. A Take Me To The Hospital című dalnál pedig végképp elveszítjük a türelmünket, miközben igyekszünk nem arra gondolni, hogy amit hallunk, az akár 2 Unlimited is lehetne.



Feltehetően a Prodigy nem akar, de nem is tud visszanyúlni a gyökerekhez, a
sajátjaihoz, vagy az Out Of Space feldolgozás - korabeli, és azt azt követő mesteri ötletekhez. Ezt olyannyira egyértelművé teszik új lemezükkel, hogy akár a Warriors Dance, akár a Run With The Wolves című dalokat hallgatjuk, akkor is csak azt tudjuk gondolni, egy sima, klasszikus és leginkább üres, tartalmatlan, összedobott rave-lemezt tartunk a kezünkben. Az Omen Reprise, a World's On Fire és a Piranha teljesen elenyésző és szinte mindegy is, hogy felkerült az albumra. A sztenderd ritmusokat és ütemeket a Stand Up című végső dallal tompítják, szó szerint és nem szó szerint is, de mi inkább csak leülünk, hiszen már-már kikérhetjük magunknak, mint ahogyan a már emlegetett fesztivál után is tettük magunkban, durcásan, szépen, csendben.

Hát, most is moroghatunk.